32.100.108?11
1.
Kitől kapta Krisztus a keresztet? című tanulmányában Denious Webb írja, hogy a nagybetűs Kereszt maga a hagyomány, amelyen Európának nyugodnia kellene, ám ez a Kereszt idejekorán és mély gyalázattól övezve a kereszténység első századaiban eltörött. Webb Guénonhoz hasonlóan a kereszténységnek egyetemes beavatás jelleget tulajdonít, amiért is puszta teológiai és kulturális értelmezéseken túlmutató értéke és jelentősége van. „A Kereszt – írja már a The Event of Non-being című esszéjében – nem más, mint Teremtő és Teremtés elválaszthatatlan kapcsolatának, ég és föld egységének, a kozmikus harmóniának, a megvilágosult és egységes elmének és tudatnak univerzális szimbóluma, de nem egyszerű szimbólum, mert tökéletesen egy azzal amit kifejez, és amely Jézus alakjával együtt és attól függetlenül is a Tudást és az Igazságot hordozza Európában már Minósz és a Püthiák ideje óta, akár a világ többi évezredes tradíciója, a brahmanizmus, a kabbala, vagy a taoizmus is.” Webb élesen bírálja a „megvalósult” vagy „létező” kereszténységet, a klerizált és később intézményesített vallást: „A kereszténység vallásá alakulása egyet jelentett Krisztus és a Kereszt bölcsességének sárba tiprásával, hogy az a negyedik századra végleg elvesszen, tanítása pedig a több mint másfél ezer éven át tartó hatalmi harcok és szükségtelen és terméketlen filozófiai és teológiai viták után kifosztottan és tekintélye vesztetten álljon, és talán visszafordíthatatlanul érvényét veszítse hívők és nem hívők számára egyaránt.”
2.
Webbnek minden bizonnyal igaza van. Noha az európai ember vallásában keresztény, lelkében pontosan olyan pogány maradt, mint a Krisztus előtti Római Birodalom határait fenyegető germán és kelta törzsek legvérszomjasabbjai. Sem az Egyháznak, sem Pálnak, a kereszténység második legfontosabb emberének, sem Krisztusnak legfőbb törekvései nem voltak elegendők ahhoz, hogy az európai szellem démonikusságát a legkevésbé is sikerüljön krisztianizálni. Mi volt Európa Szentháromsága a kereszténység előtt? Vagyon, hatalom és dicsőség. Ezt mutatják a Krisztus előtti Európa pantheonját alkotó, úgynevezett nagy emberek és a hozzájuk köthető történelmi események és a hanyatló Minószt leigázó Mükénétől kezdve Sándoron át az akkori Európa számára ismert világot leigázó Caesarok úgynevezett nagy tettei is. És mi Európa Szentháromsága a krisztuspillanatot követően? Vagyon, hatalom és dicsőség. Az Attilák, Napóleonok, VI. Sándorok és V. Károlyok és napjaink Európája jottányit sem mozdultak el a krisztusi tanítás hatására arról a nyers és terméketlen szellemi talajról, amelyen évezredek óta állunk.
*
Gustav Reyer teóriája, hogy a jézusi tanításokat a barbár Európa képtelen volt megfelelően beépíteni magába, mert azok túlságosan magas szinten voltak hozzá képest. A földről nem lehet belátni a Mennyországba, Európa pedig úgy tűnik, mindig is csak a komor fellegeket volt képes szemlélni. A krisztusság integrációját az sem segítette, hogy az nem a szigorúan vett Európából, hanem jóval az északi népek világán kívülről került hozzánk. A germánoknak, szászoknak és frankoknak fogalmuk sem volt róla, mit jelent Jézus és az Evangélium, mert soha nem volt mihez mérniük azokat. Jézus szavai pedig ma üresen konganak Európa díszes, de üres és fagyos templomainak falain.
3.
A vallás lényege nem a confessio (hitvallás; felekezet), vagyis az egyházban zajló dolgok, hanem a belső tapasztalás (misztikus élmény). Magától értetődik, hogy ezt miért is nem akarják elfogadni a klerikusok, farizeusok vagy imámok: az egyháziság és a felekezetiség ugyanis külsőség, a hit száraz burkolata annak világi környezetében, míg a hit az örökké élő és mozgásban lévő, dinamikus erő. Az évszázados intézményesülés és a világi és hatalmi viszonylatokba való bonyolódás okán azonban az egyházak annyira külsőségesekké váltak, hogy az Istennel való, belső átélésen alapuló személyes kapcsolatnak még a lehetőségével is szakítottak, sőt, üldözni kezdték ezt hirdető hittársaikat (pedig munkájukkal mindannyian az Ószövetséget lennének hivatottak meghaladni). Így történhet, hogy az egyházaknak már alig van közük saját vallásukhoz, és végső soron az a hit sem létezik már, amelynek hatására kialakultak, hanem csak kiüresített és kifosztott szimbólumaiban, amelyek valódi jelentése elfelejtődött és átadta helyét a lecsupaszított kulturális értelmezéseknek.
*
De semmi sem jelzi inkább a kereszténység döbbenetes hanyatlását, minthogy egy évezred alatt eljutott az agapétól az inkvizícióig. Az éntelen, feltétel nélküli, szakrális szeretettől jutott el az Egyház, Krisztus földi teste a hatalomittas, materialista gyűlöletig. Kierkegaard később, már az Evangélikus Egyház kritikájaként fogalmazza meg, hogy az embernek újra meg kell tanulnia a kereszténységet, vagyis felnőtt fejjel meg kell tanulnia kereszténynek lenni az intézményes kereszténységben.
4.
Az eredeti krisztusi tanítás irracionalitása (amely kizárólag egyéni- és kisközösségi szinten maradhat meg) a kereszténység tömegvallássá válásával fokozatosan racionalizálódott, hiszen ez biztosította annak fennmaradását. Minél jobban ésszerűsíteni és leegyszerűsíteni a tanokat, minél dogmatikusabbá, tekintélyelvűbbé tenni az intézmény működését. Ahogy a kereszténység időtlen tanítása beleolvadt a történelembe, a felfoghatatlant úgy zsugorították felfoghatóvá, az irracionális úgy vált racionálissá, az időtlen időbelivé, az egy-szerű szétszórttá, és így váltotta fel, Nietzschét kölcsönvéve, az élményt és az életet a történetiség. Ahelyett, hogy az Igazság irracionalitása és a teremtményiség, vagyis az ész racionalitásának frigyében létrejött volna a harmónia, utóbbi fokozatosan elvette a teret az előbbitől, és totális uralmat gyakorolva létrehozta azt, amit ma tapasztalunk: káoszt és értelmetlen pusztítást.
*
De az olyan vallás, amely kiölte magából a közvetlen tapasztalás élményét, és a közvetlen és személyes kapcsolatot Istennel korrupt és megbízhatatlan egyházi személyektől való hatalmi függés viszonyára cserélte, miféle lelki segítséget nyújthat számunkra? Miféle edénye lehetne Krisztus élő vizének egy fenekéig kiszáradt kút?
*
Ám Európában az élmény sorsa mégsem lehetett más, minthogy mellőzve legyen, hogy a róla való ismeretet az olykor vérgőzös mohósággal, olykor egykedvűen megégetett, olykor pedig türelmesen békén hagyott misztikusok és alkimisták őrizzék – őrizzék az igazságot és a valódi krisztusi tanítást titokban a föld alatt, akár a Római Birodalom őskeresztényei.
5.
Jézus nem volt filozófus. Tanításának lényege a belső út, ami nem más, mint a Tudás közvetlen megélése. Nincs szükség metafizikára, kozmológiára, sem világnézetre. A kereszténység, Krisztus tanítása ugyanis nem vallás, hanem tanítás, tanítás az ember alapvető létpozíciójáról (status absolutus). Nem liturgia, nem pompa, nem kultúra és nem is a mitológia, hanem ez teszi a kereszténységet az Igazság letéteményesévé.
A keresztség (baptismé) eredetileg beavatottságot, bevezettetést (initiatio) jelentett. Aki tehát meg van keresztelve, beavatott személy. De mit kell látnunk most? Elfogadjuk a dogmákat Krisztus isteni voltáról, a szeplőtelen fogantatásról és a többi, pontatlan és önkényes egzegézisen alapuló axiómát, majd esetleg bemártanak a vízbe, és az egész el is van intézve. Megváltozott-e a frissen betérő személyisége, tágult-e a tudata? Nem. Egy vallási szakember elvégzett egy évszázados rutinizációban megkövesedett és jelentésefoszlott rítust. Mindkettejük lelkiismerete megnyugodhat, hogy történt valami, miközben minden maradt a régiben. A friss keresztény pontosan olyan tökéletlen, mint volt, csak már tökéletesebbnek érezheti magát másoknál. Megmenekül a pokoltól és élete az örökkévalóságig meg van hosszabbítva. Csakhogy mindez nem beavatás, hanem esti mese gyerekeknek. A beavatáshoz fel kell nőni.
7.
Az európai ember Krisztust a Kereszten, a megváltás egyetemes jelképén szenvedve, nem pedig dicsőségben és feltámadásában ábrázolja és imádja és imádkozza. De mit lehet elvárni egy haldokló Istentől? Az európai ember a gyerekeivel Dante Poklát olvastatja az iskolában a Paradicsom helyett, nem csoda hát, hogy Európa csak szenvedésről és büntetésről tud, extázisról nem. Testben feltámadni? Nem csoda, hogy Európának fogalma sincs az igazi öröklétről. De ki és miért taszította le Istent a trónról? A bűntudat, mindig a bűntudat. Az európai szenvedni akar, mert szenved a bűntudattól, aki pedig bűntudattól szenved, az nem hiszi el, hogy valóban érdemelhet megváltást. Így pedig nem is lesz számára megváltás, csak halovány remény, amit a klérus kötelességből hangoztat és amit talán el is hisznek néhányan. Ha egy kultúrának, egy társadalomnak ilyen képe van a saját vallásáról, akkor nem csoda, hogy hátat fordít a hitnek. Ha egy társadalomnak ilyen képe van az igazságról, akkor nem csoda, hogy hazugságba és öncsalásba menekül. Ha egy társadalom menthetetlen bűntudattól szenved, akkor elkerülhetetlen, hogy hosszú és kitartó önpusztítás után végül felszámolja önmagát. Mindez a tudatlanság műve.
8.
A bűntudat a legnagyobb hazugság és a hazugság okozza a legmélyebb bűntudatot. Mégis ez az életünk, ebben a korrupt létben az emberi élet ez: állandó és folyamatos, bűntudattal terhelt hazugság. Ám ahol őszinteség uralkodik, ott a bűntudat esélytelen.
9.
De kinek lehet igaza? Az egyházaknak, a néphitnek, a misztikusoknak? Tüzes pokol, édenkert, fehér felhők, angyalok serege? Mi az álláspont a misztikusokkal, az Anyaszentegyház által oly gyakran eretnekséggel vádolt és üldözött misztikusokkal kapcsolatban? Van egyáltalán tudomásunk ma róluk: Cusanus, Gergely, Eckhart, Dionüsziosz? Van aki pokolhívő, van aki mennybe jut, aki feltámad, de egy közös mindünkben: a félelem, amely a bizonytalanság talajából sarjad. A keresztény bizonytalanság oka, hogy a megváltás bizonyosságát, az Isten belső tapasztalatán alapuló tudást felváltotta a tapasztalatot nélkülöző hit intézménye, amely kockázatos aktus lévén nem lehet képes megtartani az Egyházat maga fölött – így lett a hitből végül is hiszékenység. Aki pedig hiszékeny, az nem tud még annyit sem, ami képessé tenné arra, hogy valódi, elkötelezett, célirányos hite legyen. Nem, aki hiszékeny, az csak szeretne hinni, ezért könnyedén megvezethető. Krisztus magánya valóban kínzó lehetett: az őt körülvevő mérhetetlen tudatlanság okán kénytelen volt hitre alapoznia tanítását, amely a mennybemenetelt követően azonnal megkezdte hiszékenységgé csökkenését (ApCsel 1,11). A szellem alacsonyodása tisztán nyomon követhető a kereszténység visszafejlődésén: kezdetben a tudás (Krisztus, mint logosz), majd a hit (apostolok), majd a hiszékenység (klérus). A hiszékenységet azonban mindig kiábrándulás követi és pontosan ez az, ami az utóbbi évtizedekben csúcsát éri Európában, és amely elengedhetetlen a Tudáshoz való visszatéréshez és a vallás újraértékeléséhez.
10.
Csakis ott lelhető Tudás, ahol misztérium, vagyis elrejtettség van, hiszen a hülyeséget elbújtatni nem kell. A bölcsesség természete szerint rejtőzködik, a tudatlanság természeténél fogva megnyilvánulásra törekszik. A tévtanítók mindenütt hangoskodnak, visszhangot keltenek, kardot csattogtatnak, míg az igazi tudás őrzői kölcsönzik és nem bitorolják azt, sőt, akaratuktól és vágyuktól függetlenül, sorsuknak engedelmeskedve fogadják be és örökítik tovább (2Móz 6,12). A tisztaság mindig kételkedik a maga tisztaságában, a tisztátalan pedig állandó vágyban ég, hogy a másikat tisztítgassa. Ahogy azonban a beszéd feloldódik a Csendben, úgy oldódik fel végül a tudatlanság is a Tudásban.
11.
Jézus útja a szeretet útja, ez pedig a legszélesebb ösvény, a legteljesebb elfogadás, a legerősebb szeretet. Krisna követése, a bhakti, vagyis az odaadás jógája ugyanezt a legmagasabb rendű szeretetet és teljes és feltétel nélküli elkötelezettséget fejezi ki. A szabadság – mert a szeretet soha nem elválasztható a szabadságtól – mellett való elköteleződést, a kötöttségektől mentes lét iránti elköteleződést. Legalább Kierkegaard óta tudnunk kell, hogy az isteni létezővel való kapcsolatunk csakis paradox lehet: a szeretet szabadság, de egyben elköteleződés is. És ez a szeretet, ez a mérhetetlen és határtalan szeretet leggyönyörűbben az iszlámban fejeződik ki. Egy müezzin extázisban zengő hangja, egy mecset geometrikus színkavalkádja vagy egy illusztrált Korán díszes méltóságteljessége, de főleg a szúfi költészet – a bor, mint az isteni átszellemültség extázisának kultúrákon átívelő és állandó attribútuma, a legfőbb lény Kedvesként illetése – fejezi ki az Isten, Allah vagy Brahman iránti szeretetet. A szúfi költemény nem önmagáért és főleg nem a költőért születik, hanem Allah iránt érzett túlcsorduló szeretetének következményeként. Az isteni kegyelem mámorába csöppent, abban maradéktalanul feloldódott mester önkéntelenül kerül ihletett állapotba, és nem tehet mást, mint egyetlen és örök szerelmét, akivel már örökké eggyé vált, szüntelenül dicsérje, dicsérje és dicsérje. Ahogy Jézus vagy Krisna és sok más istenség és próféta, úgy Allah és Mohamed útja is a legmagasabb rendű szeretet kifejeződése és megvalósítása. Ez a szeretet azonban nem emberi, hanem kozmikus léptékű.
12.
Tehát a kereszténység szinte menthetetlenül korrumpálódott, a helyzet pedig ott tart, hogy a keresztény hagyományt ma kizárólag a kereszténységen kívülről lehet megérteni. Csakis az értheti meg, aki már eljutott az őstapasztalatig, ami minden hiteles hagyománynak alapja és eredője (Schleiermacher), mert az ilyen ember tudja, hogy a keresztény tanítás, akár az iszlám, a hindu vallások, a buddhizmus és mások egyformán igazak. Európa akkor fogja rehabilitálni a kereszténységet, ha megérti, hogy a kereszténység nem az egyetlen út – illetve nem úgy az, ahogy még ma is gondolja.
