Furcsa nyarunk van: óvatossággal teli nyaralásokkal, a pandémiás tavasz miatt elmarad munkák
egy részének pótlásával, s örökös tervezgetéssel, örökös bizonytalanságban: mennyire is írja át
terveinket a járvány.
Pék Pál köteteinek megírásához pedagógusi nyári szabadságainak idejével számolt, bár mindig
belefért nála egy-egy hosszabb nyaralás valahol délen, Spanyolország, Olaszország és ÉszakAfrika kies vidékein, ahonnan nagy kedvvel és jó színben (megfelelően lebarnulva) érkezett, s
ahonnan mindig hozott magával zenei vagy irodalmi élményeket.
Verseiben viszont a nyár, elsősorban a múló nyár, a múló férfikor, múló lehetőségek megidézője. 1984-ben jelent meg második, de országos kiadónál elsőként kiadott, édesanyjának ajánlott Nyár füstje című kötete. 1987-ben egy interjúban a szerző így emlékezik a kötet hangütésére: „Az újabb verseim mindenképpen a magányból való kilépésről, a közösség felé vezető utamról adnak számot. A Nyár füstjében azt írtam, hogy csak a pillanat létezik. Azóta új felismeréssel gazdagodtam, nem tagadhatjuk meg, hogy a múltból táplálkozik a jelen.” Amikor megidézzük Pék Pál alkotói világát, magunk is hitet teszünk az ő felismerése mellett.
Levelesládánkból most két verset vettünk elő. Az egyik az 1961-ben megkezdett verses naplóból idézett Pannon nyár.
A másik a Csorba Győzőnek, egykori mesterének ajánlott, 1979-ben íródott vers, az Európa
útjain, mely a Nyár füstje kötetben is megjelent, s amelyben szerepel a „nyár füstje”, azaz a kötet
címadó kifejezése.
Pék Pál:
Európa útjain
Csorba Győzőnek
Utak, ti földön elcsavargók,
Európa útjai –
Madár‐írástok évek boltján
kinek tud ártani?
Hozzátok‐e az éjszakából
a hontalan fiút,
ha roncs mezőin – lakhatatlan! –
dobogva körbe fut?
És akartok‐e föllobogni…?
Mentsétek át haza,
ha minden ország félig‐értett
álarcok tavasza,
ha könnyű szívvel nem bűvölik
lezüllött rajzait –
Európa, poklok túszát meddig
sodorják útjaid?
Hisz tükör‐arca elmerült már!
Nyár füstje, szemfedő,
himbált a fákon kusza ábrát,
s egykedvű, lágy eső
katedrálisát köddé nyűtte –
De lázas homlokán
stigmáit ott az ég kirakta,
és bolydult Notre‐Dame, –
minden szavát hajótörötté
alázva magasult,
hogy határa, a visszahívó,
reggelre kilazult. –
Csak állt a szél‐fútt Luxembourg‐ban, –
a gyötrött ég alatt;
és hallotta a Saint Michel‐ről
az ércek bonganak:
Kallósd hadar Szentgyörgyvölgynek,
s kövekbe költözik
pajták nesze, s a bodza illat
a kertbe leszökik,
s vigiliáin féreg dőzsöl
és kezek mindenütt – –
Kibontott csöndjük tusák napja,
a szembe visszasüt,
s vakítja egyre héthatárról,
kitárva kapuját –
Utak, ti folyton elcsavargók,
suhogtok folytatást?
Tudjátok‐e: a „rendületlen”
kapkodva vetkezik,
s a balták népe – kaparj kurta! –
egy hazát kifakít…?
Mennyi lucsok! Milyen kelepcék!
Európa, útjaid
tévedt idő ma föl nem szántja –
Magunkból kitaszít,
mert Valance lombja, s dűnéken túl
a tenger elmarad – –
De szívünk alatt földet rendít –
a szárnyas testű mag.
(Megjelent a Pannon Tükör 2020/4. számában)
