Jahoda Sándor novellája

A csucsai rab

És mi lenne, ha elválnék? Végül is, kinek mi köze hozzá? Jó, mondjuk, hogy Csinszkának – esetleg – van. Na, és? Ő csak: a feleségem, én viszont: az ura vagyok. Aki erről mást állít, az, kérem, hazudik. Elegem van a nejemből, meg az anyósomból is! És akkor mi van, ha még csak egy hete vagyok házas? Meguntam ezt a komédiát és kész. Mondhatnak nekem – Nekem! – akármit, de a csucsai vár az nem vár, hanem börtön. Igenis: az. És én nem vagyok hajlandó tovább itt raboskodni! Hát hogy gondolják ezt?! Mit tegyek, mit tegyek… Meg kéne szökni… Igen! Ez az! Megszököm Pestre… Gyerünk!..

Két hét múlva,
ugyanott, Csucsán, az
ágyban

… Jaj, de nagyon beteg vagyok! Mindjárt írok is a Lojzinak, hogy szervezzen le nekem egy újabb szanatóriumi befekvést. Minimum három hétre. A Városmajori az jó lesz. De nincs idő lacafacázni, különben egy-két nap és elpatkolok. Ott talán még megmenthetnek. Egy rakás neuraszténiás szépasszony és süldő hisztérika vár ott rám… Nyámi… Jaj, a szívem, jaj, a májam, a gyomrom is, jaj… De azért micsoda két hét volt, az áldóját neki! Az egyik éjjel egy Három Holló-béli kocsmázás után, meglovagoltam az Opera szfinkszét… Gyia, mondok… aztán persze úgy kellett kétfelől beemelniük engem a konflisba, annyira nem tudtam két lábon… most meg már így… fél lábbal a sírban… csak azt mondhatom… mondjuk a Csinszkának, hogy… illetve mondtam is neki… a minap… Édes kicsi nejem, Te Csinszka, miért öntögeted ki az én boraimat, amit rejtegetnem kell, mégpedig nem mástól, hanem Tőled? És főleg: miért kutakodsz folyton-folyvást? Hát bántottak Téged azok a szegény borok? Vagy féltékeny vagy rájuk, mert azt hiszed, jobban szeretem őket, mint Téged? Amúgy… van benne valami… Ej, Csinszka, Csinszka, folytatom az okítást, nem lesz ez így jó, el kell hogy váljanak útjaink, el kell hogy váljunk… Mire Ő: Majd elválik!… Azzal úgy ott hagyott engem – bor nélkül –, mint Szent Pál az oláhokat. De vesztére… mert, még reggel a függöny mögé dugtam a vésztartalékom…

Fél óra múlva,
a padlón,
az ágy alatt

Na, így már mindjárt más. Szóval, bárhogy vizsgálom, latolgatom is a dolgot, inkább az idegszanatórium, mint itt, ez a bolondokháza. Úgy vélem, két ilyen őrült nőszeméllyel együtt élni, az – egyenes út a megtébolyodáshoz. Ez – ugyebár – teljesen logikus. Azonban, bármennyire logikus is ez, nekem nincs ínyemre. Nagyon nincs. Sőt!

Egy év múlva,
ugyanott, Csucsán,
az ágyban

Kegyetlen világ van máma. Csupa szörnyűség. De ez nem az én háborúm. Ezt mondtam Karinthynak is, mikor Pesten összetalálkoztunk az utcán. ’Nem a te háborúd? – mondta erre – Miért, neked saját háborúd van? Te parnevü!’. Márpedig, ha tetszik, ha nem, nekem a Csinszkával való házasságom felér egy világháborúval! (Ezt persze nem mondtam meg annak a tréfamesternek, hadd főjön csak a feje.)
Mert tegnap is mi történt? Nem volt bor. Sehol sem. Borzasztó ideges lettem, természetesen. Mondom ennek a nőszemélynek (mármint a feleségemnek): bor kell. Hát így meg úgy, aszongya, éjjel van, téli fagy meg minden. Rá se hederítek. Hamar öltözködni kezdek, hogy lemenjek a faluba, és felverjem a kocsmárosnét, borért. Erre ez a perszóna nyakonönt egy pohár vízzel. (Félti a jóhírét, persze, a kis Hercegnő, a vár Úrnője…) Reánézek sötéten, és már indulok is. A kis hisztérika szalad utánam, egy szál hálóingben. Később hátranézek – semmi. Megkeresem, és ott találom a patak partján, zokogva, vacogva. Kabátot, sálat-sapkát, meg harisnyát hozok neki, és megyünk – együtt, le a kocsmába.
Felzörgetem a kocsmárosnét, aki kinyit nekem egy üveg pezsgőt, no meg, bort is ad. Jó. Egy parasztszekéren aztán, fölhajtatunk a meredek úton, a várba. Nem volt semmi út. Csúszós volt, úgyszólván életveszélyes. Végül épségben fölértünk. Odabent már, a fűtött nappaliban azt dadogja nekem, hogy: fél tőlem. Hm. Meg azt is, hogy: félt. Mondom neki, biztatóan mosolyogva: te csak ne félts, amíg engem látsz. Ismét sírni kezd, majd fölrohan a hálószobába…
Ezek után – azt hiszem – joggal merülhet fel a kérdés: mi ez, ha nem háború?

Fél év múlva,
ugyanott, az ágyban

Namármost, itt vannak ezek a Csinszka-versek – mondhatnám költemények –, meg itt van maga Csinszka (olyannyira itt van, hogy mindjárt itt is lesz, és hozza az ételemet. Étel, pfúj!) Ez, ugyebár, ha jól számolom: kettő… De sebaj, nemsokára úgyis leszámolok Vele. És akkor egy lesz. Egy és oszthatatlan. És akkor mindenki megnyugszik. Én is. A Csinszka is. Az anyjáról nem is beszélve. De ki beszél itt az anyjáról? Hagyjuk az anyját. Az anyját!…
Mondja nekem tegnap a Csinszka: csak akkor kapok inni, ha eszem… Eszem a szivit neki, van humorérzéke, azt nem lehet tagadni… Mégis azt kell hogy mondjam: márpedig abból nem eszik! Ma is azt fogja mondani, holnap is. Azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy: elváljak Tőle. Igen. Szinte kikényszeríti belőlem ezt a döntést. De magára vessen. Ő akarta…

Három hónap múlva,
ugyanott, Csucsán,
a kertben, a bokrok között

Most már egészen biztos, hogy elválok. Ez olyan biztos, mint hogy itt fekszem a bokrok alatt; meg olyan biztos, mint hogy a Csinszka vízzel hígítja a boromat, amit, kénytelen voltam ide, a bokrok közé elrejteni. Két biztosság van tehát, vagyis két bizonyosság – ha úgy tetszik. Az annyi, mint… Most fáradt vagyok a matematikához. De ez a némber – hogy így fejezzem ki magam – nem érti meg, hogy ha nem tudok inni, nem tudok írni. Hányszor a szájába rágtam ezt a – kétségkívül fontos – tételt: ám Ő mégsem tanul. Belőle. A hibáiból. Vajon miért? Folyamatosan, újra meg újra elköveti ugyanazt a hibát. Nálam megbukott. Egyes, kész. Mehet. Ki van rúgva.
Én meg be vagyok rúgva. Már ettől a vizes bortól is. Hanyatlok. Hiába, megy az idő. Írok is a Lojzinak, hogy… Mit is? Nem baj, majd alszom rá egyet. Itt, a bokrok között. Még a madárkák is csicseregnek… A Csinszka úgyis rámtalál majd. Hisz folyton keres, nem is értem… Aki pedig keres – az talál. Na, jóccakát!…

Jahoda Sándor (1976, Budapest) író, költő, Budapesten él.