Az irodalmár nyaranta vidékre utazott, hogy a legforróbb napok ne a fővárosban találják. A pesti meleget fullasztónak, a vidékit csak bágyasztónak találta, bár az életmű gondozásnak egyik sem kedvez. Az irodalmárnak – aki Nemesvölgyi Alfréd, a monarchiabeli grófi család utolsó leszármazottja műveit kutatta – éppen ez volt a feladata. Ez a Nemesvölgyi volt az utolsó nagy Nemesvölgyi, aki még igazi arisztokrataként élt és alkotott. Vidéki birtoka, gyümölcsöse, kúriája, és persze kiterjedt baráti köre volt a grófnak, de irodalmi hagyatéka is figyelemre méltó, és nem kevésbé jelentős.
Szerencse, hogy az irodalmár szerény ember volt, és nem irigyelt Nemesvölgyitől sem barátot, sem birtokot, sem irodalmi hagyatékot. Elolvasott száz- meg százoldalnyi leírást a birtokról – a gróf előszeretettel írt zsánernovellákat az ottani tájról –, a gyümölcsösök pompás terméseiről, meg a kerti filagóriáról, aminek kilátása a nyugati ég vörösben úszó cifra báránykáira nézett. A gróf írásaiból az is kiderül, hogy a birtokon a szüreti mulatságok is igen pompásak voltak, a vendégseregnek nemritkán ötvenakós hordót vertek csapra. Ilyenkor Nemesvölgyi gróf – előkelő társasága, illetve a maga kedvére – fiatal hölgyeket rendeltetett, akik karcsú hattyútollként libbentek az úri ölekbe.
Az irodalmárt ezek a mulatságok hidegen hagyták, de a gróf levelezésében néha mégis talált valami bosszantót. Nem is azért, mert a grófnak a legbefolyásosabb körökből kerültek ki levelezőpartnerei – rendszeresen írt hercegeknek, nagyköveteknek, városi jegyzőknek –, hanem mert szoros kapcsolatot ápolt a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság elöljáróságaival is. Gyakran emelt szót az előkelőbb hajózói körök érdekvédelmi törekvéseinek elősegítéséért, vagy a vonatkozó adóterhek csökkentéséért. Nemesvölgyi ugyanis nagy lelkesedéssel hajózott, az elsők között volt, aki tengeri nyaralójához saját stéget csatoltatott. A kéziratok tanúsága szerint a gróf lelkesen vezette körbe társaságát ezen az egyhajós kikötőn, amire az új arisztokrácia legfőbb vívmányaként tekintett.
Ez, mint Nemesvölgyi részletes visszaemlékezéseiből tudhatjuk, csak részben alakult így, a vagyonos urak kezdetben nem lelkesedtek a hajózásért. Később aztán megszerették. A hajózás lassan úri kiváltság lett, és máig az is maradt. Az irodalmár sokszor eljátszott a gondolattal, milyen lenne, ha egyszer ő is hajóra szállhatna, pedig a tengert se látta soha életében. Elképzelni viszont nagyon is szerette – Nemesvölgyi gróf is sokszor foglalta prózába a horizontig futó azúrabrosz végtelenjét.
Az irodalmár jobban szerette inkább saját magára szabni a tengert. A tájat mindig párás hajnali időben képzelte el, amikor a víztükör lassan elválik az éjszakai égtől. Lomhán világosodó kékellés. A kikötött csónakok álmosan ringatóznak a stég mellett, amin az irodalmár végigsétál a saját csónakjáig. Beszáll, és az égre néz. Kormoránok vitorláznak a város felé. Az irodalmár türelmesen eloldja a kötelet, majd széles mozdulatokkal beevez. A reggel már a nyílt vízen találja.
(Fotó: a szerző)
