Most még létezel vagy sem,
egy bálnaprintes füzetben vetek számot a lehetőségeiddel,
és hogy hány vonal mentén
csúszott el máris, és hány irányba, ha van, az életed.
***
Sötétedik, fél szemmel egy tévéműsort figyelek:
Milánóban járunk, ahol egy hívószavakkal zsonglőrködő, befutott építész
magyarázza, miként épített
a belváros gyufaszálai közé függőleges
– és mutatja is, látom – erdőt.
A felhőkarcolóból kiékelődő rengeteg erkélyen, párkányon
valóban annyi kifejlett fás szárú él, hogy alig látni a gránitot.
Gianni (ahogy magamban nevezem), azt mondja,
ez az egyetlen urbánus módja a karbon-dioxid nagyfokú megkötésének,
ez a jövő építészete. Legalább öt madárfajt repatriált,
a gyökérzet gondozása viszont igencsak nehéz:
kizárólag repülő kertészek végezhetik.
És itt, azt hiszem, elszenderedem.
Mert azt látom, hogy kövér kezű, szárnyas puttók
ereszkednek alá a merőlegesen kúszó erdőben,
pofont adnak az ágaknak, durcás arccal parancsolnak
a gyökérzetre, hogy az a kijelölt térfogatban és irányba nőjön.
Arcukon ott van minden létező vagy nem létező dühöd:
a lehetőségekre, rám, apádra, az ő apjára,
amiért Gianni kénytelen volt ezt a csodálatos és nevetséges monstrumot,
ezt az ötvenemeletnyi burjánzó kaspót megépíteni a megmentésünkre.
Azért is neheztelsz, mert Gianni ezt az utat választotta,
amely épp elég sima ahhoz, hogy a karcsú sportkocsi is
karcolatlan közlekedhessen rajta.
Persze, valószínűleg saját magam álmodom kerek gyerekarcod mögé.
Lehet, hogy imádnád a milánói gyufaszálak közé ékelt erdőt,
a gombaszószt és az olasz bort is, és soha nem gondolnál a felszín alattira.
Nem olvasnál verseket, és nem érdekelne, kedvenc költőm miért ír
bevásárlókosárban lassan elszivárgó lisztként az időnkről.
Lehet, hogy sosem értenénk meg egymást.
Lehet, hogy bőgnél megszületni.
Nem értelek, hazudom a metszőollós, szárnyas karonülőnek,
aki azt kérdi, miért nem metszettem meg soha gyökereim.
Majd ő megtanít, hogyan kell. Felém nyújtja a durva fogású ollót.
***
De itt feleszmélek, még egy kis időre, égő gyomorral és száraz nyelvvel
lehalkítom a tévét, és leírom, hogy
a súlyod most annyi, mint egy gondolaté,
a hosszúságod pedig száznegyvennyolc milliméter.
Ezután a bálnamintás füzettel együtt, egy puha és meleg sarokban,
megágyazok neked éjszakára.
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/1. számában.)
(Fotó: a szerző facebook-oldala.)
