69 (K HG kérése virtuális olvasóihoz: tanuljunk magyarul is!)
K HG noha a magyar nyelv mellett idegennyelvből is tanári diplomája volt, sohasem csatlakozott ahhoz a nézethez, mely szerint legfontosabb nyelvtanulási cél az angol nyelv elsajátítása és azokért se lelkesedett túlzottan, akik az „ahány nyelvet tudsz, annyi embert érsz” közhelyet hirdették fennen. Úgy gondolta, hogy a legtöbbet épp a magyar anyanyelvet kellene tanulnunk a beszéd megtanulásától kezdve nemcsak az iskolákban, hanem mindenütt és mindig, halálunk napjáig. Amikor unokájával a nyelvtanulásról beszélgettek, az ifjú részéről csak az angol amerikai és brit változata, a nyelvvizsgák fokozatai kerültek szóba. A fiatalember azt mondta, hogy szeretne nagyon jól megtanulni angolul. Mivel az angol nyelv világnyelv, a többi nem is fontos vélekedett. K HG kevesellte az egyetlen nyelv elsajátításának célját, szerinte legalább két nyelvet kellene megtanulni. Az unoka szerint ő már egy nyelvet tud, beszél és ír magyarul és nagyon igyekszik angol tudása gyarapítására is. A nagypapa itt kissé megsértette a magabiztos ifjoncot, hiszen azt mondta nem tudsz te egy nyelvet sem, magyarul se sokkal jobban kommunikálsz, mint angolul. Az a szint amennyit eddig elértél a magyarban nagyon-nagyon kevés, ezt is tanulnod kellene még. Az internet videóiból, a barátaiddal való (sokszor anglomagyar) „csetelésből” nemsokat tanulsz magyarul és az sem mélyíti tudásodat túlzottan, hogy olykor-olykor társalogsz egy kevéskét családoddal és a körülötted élő felnőttekkel. Végül a reménytelenül kevésre csökkentett óraszámú magyar nyelv és irodalom tantárgy sem juttat el oda, hogy kijelenthessed: a magyart nem kell tanulnom magyarul már tudok.
K HG most vette észre, hogy képzeletében megint fárasztóan és unalmasan egykori mestersége a tanítás vette át az uralmat fantáziájában. Nem bírván elaludni, azon kezdett gondolkozni milyen érdekes és szórakoztató példákkal lehetne fenti állításait alátámasztani. Induljunk ki egy nyelvtörőből:
Nem minden szarka farka tarka csak a tarka farkú szarka farka tarka. A jegyzetíró szerint nincs is tarka farkú szarka, valószínűleg a szarka farka fekete. Fekete, mert a madár lelke is fekete, az aranyakat, csillogó bizsukat lopó tolvaj szarka farka nem is lehet más, csak ilyen Rossini. (Pardon: rossz színű.) A fehér farkú szarka ritkább, mint a fehér holló. Nem véletlen, hogy a Corvinákon sem a fehér holló szerepel. Sok ilyen nyelvtörőnk van- gondoljunk például a madaraknál maradva a jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál gyorsan hadarva többször is ismétlendő alapigazságra. Aki három percig gyorsan ismételgeti ezt, és egyszer sem mondja az utolsó szót tyúknyaknyálnak az K HG-nál felvétel nélkül kerülhetne be rádióbemondónak. A lúdnyak egyébként tényleg nagyon finom, ezt Heinrich Heine is megerősíti Németország című elbeszélő költeményében, melyben egy tájegység lakóit a következővel jellemez: vallásuk a libanyak.
A nyelvtörők mellett érdekes asszociációkat kelthetnek a szinonimák bizonyos fajtái. Az egyik kutya a másik eb szokták mondani és ezt azzal is magyarázzák, hogy ez nem rokonértelmű, hanem szinte teljesen azonos jelentésű két szó. Pedig gondoljunk csak e szavak megfelelő használatára: kutyaadó és kutyarendelet nincs csak ebadó és ebrendelet. Kutyálkodni szoktunk, ebeskedni nem nagyon. Ebül szerzett jószág van, de kutyául érezzük magunkat, ha azt mondanák rólunk ez is ebül szerezte vagyonát. A kutyuli-mutyulival lehet kedveskedni kedvesünknek, de mért nem mondhatjuk neki, hogy ebeli-bebeli? A kutyafáját! − csattan fel az olvasó, kutya nehéz ez a magyar. Talán dühébe még a falba is belebokszol, s ha netán eltörnének ujjai K HG így vigasztalná ebcsont beforr.
K HG megesküszik szívére tett kézzel, hogy ezt az idegesítő kutyológiát nem ő találta ki, hanem Jókai Mór Kutyfalvi Bandija súgta neki migrénes álmában. Felébredt, hideg vízzel kimosta a szemét és rögtön megjelent fantáziájának képernyőjén egy másik kedves háziállat. A szópár itt a cica és a macska. Ugyanaz és mégse ugyanaz. A cicát lehet becézni: cicus, cicuka, cicóka, ciculu, cicácska. A macska eleve nem becézhető. Ő tulajdonképpen csupán macs. Valahogy ő a férfiasabb, a cicák hozzábújva nem becézik, hanem rajongással ismétlik folyamatosan kedves hímjük fülébe ó macs, ómacs, ó….Tehát a macska hímje ebből is látható, hogy mekkora nagy macsó. Ez is egy macskaduett: a cica törleszkedik, hízelkedik és dorombol, a macs(ka) a háztetőn szerelmi áriát énekel. K HG szívét felmelegíti a cica dorombolása és rémülten tapasztja be a fülét a macska udvarlás ijesztő kakofóniájára. Ilyen két arcú e szópár nyelvi használata is. Mint az előző mondatból látszik a macskazenét és a macskanyelvet lehet nagyon szeretni és lehet nagyon nem szeretni is. (A macskanyelv esetében, ha az csokiból van, csak kedvelni lehet.)
Soká lehetne folytatni még ezt a példatárat, nagyon érdekes feladatokat lehetne például a sertés és disznó, a tehén és marha vagy a ló és paripa szinonimáinak holdudvarából, mondhatnánk úgyis: aurájából kiötleni. Ezt a feladatot K HG meghagyja virtuális olvasóinak…
