49 (K HG naplótöredéke a két Arany verses regényéről)
K HG meglepetten vette észre, hogy amikor negyedszázada, 1992 táján összeolvasta /felváltva olvasta el részenként/ Arany János és fia, Arany László verses regényeit, mennyire modernnek, mainak látta e két alkotást. Írt is akkor magának egy feljegyzést élményéről, s most a kétszáz éves évforduló táján, amikor valahonnan előkerült ez az írása, úgy érezte: be kell valamit vallania jegyzetei virtuális olvasóinak. Úgy döntött, válaszol a kilétét firtató kíváncsiaknak, s elárulja a választ a „ki vagyok én?” kérdésre.
Istók vagyok, Balázs vagyok. Hübele Istók, Bolond Balázs. Öregember, fog, haj és illúziók nélkül, és újszülött, fog, haj és illúziók nélkül. Apa és fia vagyok, Senki Péter, Senki Pál.
A vak csőszné és céda leánya belehalt világra jövetelembe, mint pöffeteg gomba virítottam Rebeka májbarna kebelén, később bekukkantottam Debrecenbe. Kicsúfoltam a Bach-huszárokat (míg el nem kapták a grabancomat), színésznek álltam, drámát írtam, tragédiámhoz nagy bűnöst, igazi árulót kerestem modellnek. (Gondoltam: meglátogatom ezért a nyugdíjas Görgey Artúrt Klagenfurtban.) Garibaldival harcoltam egy csatában, közben megcsodáltam az antik Itáliát, majd tanulmányoztam a fejlett angol gazdaságot. Nekünk is az Európaházban a helyünk, adtam ki a jelszót, s buzgón nekiláttam kishazám és kis birtokom felvirágoztatásának. De minden tervem dugába dőlt, társaim cserbenhagytak, barátaimat cserbenhagytam, minden láng csak részekben lobbant.
Klárcsi behívott volna a kis sómérő bolt ölmeleg zugába. Késő van, instálom – mentettem ki gyávaságomat. Etelkének egyetlen csókot adtam, s elszaladtam Itáliába, hogy szabadsághős legyek, hogy ezzel imponálhassak neki. Amikor évek múltán, mint gömbölyded menyecskét hozta elém a sors, ismét lángra lobbantam, s utolsó, kétségbeesett rohamra indultam ellene. De a szerelmi támadás elakadt egy keresztbe tett széken, átestem rajta, s ott nyomban elaludtam. Mivel mámoromat nem csak a szerelmi láz, de több liter jófajta kövidinka is támogatta.
Hát így lettem öregember. Ikarosz szárnyak nélkül, megfáradt Pán a sípja nélkül, szerencsétlen Marszüasz, aki ismét felöltötte kicserzett, lenyúzott bőrét. A lágy iszapban üldögélek fog, haj és illúziók nélkül. Igen, voltam valaha ifjú hős, Csongor úrfi voltam én. S voltam ember, férfi, az emberiség büszke őse, Ádám. (S micsoda Évákkal az oldalamon!)
De ma már csak szegény öreg vagyok, kicsit még ember, s még mindig magyar. Bolond Balázs, Hübele Istók vagyok, atya és fiú egy személyben, a Szent Lélektől elhagyottan.
– közjáték a jelenről
Vagy nem elég nyomorék-e még, hogy
Vesszen ki egyig? – Majd ha azután
Ketten leszünk, csak ketten, egyedül… hah!
Paradicsommá, szűzzé lesz a föld,
S mi vesztjük azt el majd megint egy oly
Órában, melynek kéjeért kilenc tíz
Évezredig korbácsolják, verik
Haragra lobbant írigy istenek
Az embermilliókat.
Nem, Alfréd nem vagyok. De ezt a szerepet azért olykor-olykor nagyon-nagyon szeretném…
post scriptum:
K HG korábban Csongor és Balga maszkjában próbálta felmutatni ifjúkori önmagát, ebben a jegyzetben a vén K HG önarcképére utaltak az Aranyok (aranyak) hőseivel. Az indító karikatúra a egy 1890. évi humoros lap állandó címlapja nem bolondistókos, inkább hűbelebalázsos önmagára emlékezteti a vén jegyzetírót.
