25 (K HG ismerkedése Szegeddel)
K HG a fél pohár víz teóriájában kifejtette, hogy az Egyik ember megköszöni a fél pohár vizet, s nem gondolja, hogy neki sokkal több dukálna a világból, örömökből, karrierből stb., hogy mindig csak magát kell és lehet „kiteljesíteni”. Tudta viszont, hogy a Másikak (akik sokkal többen vannak) a fél pohár víz helyett legalább egész üveg ginre tartanak igényt, azt vallják, hogy mindenből nagy kalappal jár nekik, s azért, hogy a „spiccen” lehessenek, hogy minden „trendi” értéket magukévá tehessenek, hajlandóak mindenen és mindenkin átgázolni.
K HG visszagondolt szegedi életére, s azon tűnődött: valóban a fent vázolt kisebbséghez tartozik-é, avagy itt is, legkedvesebb tartózkodási helyén is csak kompromisszumok, olykor megalkuvások árán tudott csak elhatárolódni attól a Másik világtól? Hiszen csak tíz évet élt együtt, egy lakásban szerető szüleivel, mert utána a forradalom szele messze fújta tőlük, egészen Szeged városáig. A város békéje, álmos nyugalma és az itt élő „egyik” emberek megismerése hamar hozzá segítette ahhoz, hogy itt is otthon legyen. Rokonai, osztálytársai, tanárai között nagyon sok fél pohár vízzel is elégedett, szomjúságát azzal is oltani tudó emberrel találkozott.
Persze a másikak itt is sokkal többen voltak. K HG-t egyik első úttörő őrsi foglalkozásán kiküldte a teremből az őrsvezető, hogy ne beszélgessen. Holott a hozzá beszélőt figyelte csak. Utána nem ment többé az úttörő közelébe se. Fel sem avatták. Nyolcadikra viszont bekerült az iskola atlétikai négytusa válogatottjába, s kiderült, hogy aki nem „töri az utat”, az ne ugráljon (magasba és távolba), az ne futkározzon … Szerencsére Hosszú tanár úr, a csapatvezető tornatanár (aki nem Katinkának, hanem egy igen népszerű, jó humorú színész-énekesnőnek volt az édesapja) adott egy papírt: igazolta, hogy K HG elvesztette az úttörőigazolványát.
Harmadikos gimnazistaként K HG bekerült az OKTV országos döntőjébe, s azt hitte, nem kell majd felvételiznie. Csak a pesti szóbelin derült ki, hogy nem a legjobb tíz, hanem húsz diák közé került, s ezért úgy betojt a szóbelin, hogy csak 14. lett. Nem a Másikak aknamunkája, hanem a saját bénasága miatt. Nem sokkal ezután elhagyta osztályát, Szegedet és ezt az egész árnyékvilágot magyartanára és osztályfőnöke. Nagyszerű tanár volt, aki ugyan Theszpisz kordéjára nem kapaszkodott fel, de gimnáziumában a diákokkal olyan Cid—előadást rendezett, amihez hasonló színvonalút amatőrökkel azóta sem látott K HG. Egy csupa nagybetűs EGYIK ember volt, akit a másikok, kollégái és irigyei rögtön csupa kisbetűvel kezdtek írni halála után. K HG-t nagyon bántotta ez, hiszen ő is meghallotta a suttogást: előző évi teljesítménye csupán annak köszönhető, hogy tanára ír/hat/ta a dolgozatot. A pletyka oly mértékben feldühítette a sok tekintetben gyámoltalan K HG-t, hogy a következő évben az iskola tudta nélkül írt egy irodalom-dolgozatot, amellyel a döntőben a hatodik helyet érte el. Így mégis felvételi nélkül került az egyetemre 1964-ben. Első országos döntőseként az akkoriban még gyermekien fiatal gimnáziumának…
K HG itt leállította emlékeit, noha mesélhetne még sok mindenről. Például a Tiszáról, de Juhász Gyula után ez reménytelen vállalkozás lenne számára… (Bár 1970 nyara igen emlékezetes volt számára, miképp a jegyzet indító képén felhívtuk erre a figyelmet.)
Ezért, bár még számos apró-cseprő esetet, történetecskét tudna felvázolni életéből, amelyek éppen olyanok voltak, mint kedvenc kínai ételének alapízei: édes-savanyúak…
(Folytatjuk…)
