Legújabb lapszámunkban az Eltűnt vers nyomában című rovatban Falcsik Mari fordításában Egon Schiele festőművész Fulladás zenéje című versét közöltük. A festő Önarckép lampionvirággal című művéről Pál Mariann írt esszét. Schielére, halálának századik évfordulóján ezzel a két írással emlékezünk itt, a Pannon Tükör Online-on.
Egon Schiele
FULLADÁS ZENÉJE
Egy pillanat s a fekete patak
erőm leigázza, már nagynak látom
a kis vizet, s a lágy lankás part
felmered. forgok küzdve,
és hallom a vizet belül,
a jó, a szép mellékvizet –
de szívom be ismét az arany erőt, s a
víz halad sodrón konokul.
(Falcsik Mari* fordítása)
Pál Marianna
A tükör mögött állva
(Egon Schiele: Önarckép lampionvirággal, 1912. Leopold Museum, Bécs.)
Anya! Ez milyen bonyolult kép! – mondja 11 éves kislányom, amikor megmutatom neki a portrét a művészről, akinek a kiállításáról hazaértem.[1]
Fehér háttérből néz szembe velünk a komoly, fekete ruhás alak. És még némi vörös. Erőteljes, szélsőséges színválasztás. Homlokban végződik a kép, karok, kézfejek nincsenek, a fejre és a vállakra, mint lényegire határolódik le az én: be van szorítva a keretbe. A hatalmas sötétzöldes szem húzza magára a tekintetet. A nézésre, a látásra irányítja a figyelmet. A hullámos sziluett csontos, szikár testet sejtet a sötét csomagolóanyagban. Mintha nem is nekem mutatná magát, teste félig elfordulva, feje félprofilban, néz kifelé a képből, mintha csak keresne egy tekintetet, a másikat, a másikban önmagát, de nem találja. Hatalmas szemébe nézek, keresem magamat benne, de nem látom. Csak őt látom, ahogy néz. Rájövök, hogy minden hiába, nem is engem néz. Eszköz vagyok, magát nézi a szememben. Nem is, a szememnél is mélyebbre néz. Nem én vagyok a fókuszban. Állok egy ablaküveg mögött, aminek a másik oldala tükör, abba néz. Nem is láthat engem. Igen, ismerem ezt a nézést, ezt az üveges tekintetet: azt hiszem, rám néz, de valami egész mást lát. Csak tükör vagyok, vagy folyó, önmagára vetítem vissza a nézést. Nem látja a másikat. Önmagára fókuszál, és benne a mindenható Másikra, azt fürkészi. Az arc rezzenéstelen, érzelemmentes, a tükörbe nézés kimerevített pillanata. Oldalsó testhelyzetből fordul oda, rá a tükörre. Csak úgy lopva, félve odapillant. Saját szemébe néz. Feje kissé félrebillen a narcisztikus gyönyörködés gesztusával. De a gyönyör, az nincs sehol. A katarzis elmarad. Ami marad: a puszta szemlélődés. Csak a kérdezés joga. A kérdések könyörtelen számbavétele. Mivé lettem itt. Ez a sötét, komor alak, ez vagyok. Mindent benyelő, valószerűtlenül tágra nyílt szemek, kör alakú szemrés. A keresés hiábavalósága. A kör bezárult. Illúziótlan nézés. Szemöldöke hihetetlen magasba emelve csodálkozik. Mintha az utolsó veszteségre nézne rá. Önmagára mint hiányra. Ezért jöttem ide. Ez minden, amivé lehettem itt.
Mögötte a kép bal szélén paprikapiros lampionvirág, finom támasztéka a személyiségének. A japán rajzok vékony karcai. Ha önarckép, hát ez is én vagyok: ez a finomság, ez a piros lampionvirág. Erőteljes ellentétben áll a piros életszerűsége a személy markáns sötétségével. Ez az egyetlen reményteli részlet a képen, bár a virágok száraz ágakon függnek. A művészet, a művészi érzékenység mint utolsó esély.
Mindez világít a fehér alapon. Kihozni a fényre valahogy önmagát. Ez a fehérség hiány is, a semmi veszi körül az ént.
Karikatúraszerűen elrajzolt vonalak, élére állított háromszögletű fej. A forma az agytérfogatot hangsúlyozza. Zsenitudat. Tetején lefejezett lombkorona. Tölcsérforma, mintha nyitva lenne fölfelé, egy magasabb dimenzióra. A színes vonalak, foltok az arcon finoman utalnak egy clown-sors Janus-arcára. Az előadás véget ért, az elmaszatolódott, félig lemosott festék árulkodik a szerepről. A maszk alól előtűnik a beesett arc, a rózsaszín, vérben úszó, karikás szemek. Az arc jelek, stigmák hordozója. Kiégett bohóc. Elidegenedés. Saját képéből kiábrándult Nárcisz. Nincs minek örülnie, volt, de már nincs, mondja a 11 éves mellettem. Milyen igaz. A maszk mögött nem is egy arc van. Ez nem egy kép, hanem több, egymásra téve. Egy egész történet van ezen a képen, a nárcizmus elvesztésének története. A szubjektum rétegezettsége. Fiatal ember göcsörtös fa tudásával. Ezt a sokféleséget rántja össze egy pontban a tükör. Ez tart össze a pszichózis szétesett állapotából. A szögletes állkapocs markáns férfiarcot mutat, a széles, piros, enyhén összehúzott, érzéki ajkak nőiesen finomak. Az egységes szubjektum vágya és lehetetlensége. A maszk zárójelbe teszi a látványt. Megkettőzi, kimerevített pillanat jellegét hangsúlyozza. Tagadja a mimézist, a valóság leképezését. Nem tudni, még mennyit és mit takar az álarc. Viszont a tükör ezzel ellentétes hatást kelt, mivel a látszatot és a lényeget mechanikusan vetíti elénk. Nem is lehet eldönteni, hogy a maszk-e a lényeg, vagy ami alatta van. A tükör nem képes jelezni semmit, csak ezt tudja: egy adott pillanatként tüntetni fel a benne megjelenő sokféleséget. Rögzültnek mutatja azt, ami képlékeny. Ennyiben a tükör a maszkszerűségből eredő bizonytalanságot tovább fokozza. Zárójelbe teszi a látottakat. Ha a tükör nem képes jelek rendszereként funkcionálni, ez a benne megjelenő művészi alkotás érvényét is megkérdőjelezi. De hogyan is lehetne a műalkotás tükörkép? Nem fényképszerű hűséggel ad vissza. Egy festmény előtt állok. Itt mások a színek, a formák, itt minden részlet valaki által értelmezett és megalkotott. Jelek rendszerét látom, a tükör csupán eszköz, kitágítja a művész lehetőségeit, önmagát mutatja munka közben, segédeszköz. A művész festés közbeni önvizsgálatának eszköze. De miért festi rá a képre a tükröt? Miért kell, hogy észrevegyem, hogy tükörbe néz? Talán mert az Önarckép lampionvirággal szervesen kell, hogy tartalmazza a tükröt is. Hozzá tartozik az énhez, nem tárgyszerűségében, hanem működésében. Mint Narcisszuszhoz a folyó. Ez a folyóba nézés azonban nem a lenyűgöződés pillanata, itt már túl vagyunk a felismerésen és a csalódáson, a drámai csúcsponton: mit tegyek? A szemlélő nem kétségbeesett, nem is mutat más aktivitást, mint a nézés. A kép hatalma azonban még mindig érvényül. Odavonzza a szemet, a megértés vágya a tükörhöz vezet, bármilyen csalóka is. A fürkésző tekintet mintha azt nézné, volna-e itt mégis valami? Valami szerethető?
A tükörképből kép lesz, festmény, műalkotás, ahol már nemcsak az jelenik meg, ami adott pillanatban látszik, hanem az is, ahogyan próbálja megérteni önmagát, és azt, hogy mi történt vele. Narcisszusz ott hal meg, a folyó partján, ahol a könnyeitől fölkavart vízben a képe elveszett. Teste helyén egy nárcisz nyílt. És akkor itt ez a kép. A művésznek ennyivel jobbak az esélyei.
A fény hiánya ellenére a fehérség kiemeli az alakot. Síkban látjuk, mint egy papírfigurát. Súlytalanság. Valószerűtlenség. Élettelenség.
Egyik oldalon egész magasra felhúzott válla valószerűtlen kicsavarodásra utal, ami torz tartásba töri a testet. A púposság, kerékbe törtség érzése több önarcképen is visszatér. (Az Önarckép (1915) c. képen púpként magasodik a hátrahajtott kar.)
Groteszk önmeghatározás. Ilyen vagyok. Nem szép. És mégis. Őszinte, narcisztikus önvallomás. Engedi, hogy lássuk.
Most én állok a művész helyén. A tükörképből kép lett. A kép immár tükörkép. Nézem magam a tükörben. Igen, ismerem őt. Ő Nárcisz. Én itt csak visszhang lehetek. Néma Ekho. Az én az egy Másik. Van vele dolgom.
[1] A Szépművészeti Múzeum a 2013-ban rendezett Egon Schiele kiállítás nyitó darabjaként helyezte el a képet, a művész egyik legismertebb önarcképét. Egon Schiele háromezer alkotásából százhetven önarckép.
(*Szerkesztőségünk ezúton is szeretettel gratulál Falcsik Marinak, aki verseivel és fordításaival lapunk állandó szerzője, a Salvatore Quasimodo Költőverseny idei fődíjához! )
