A Monument előtt ülünk egy padon, nyár van,
a meleg a blokkok közé szorult, azt mondod,
ha eljön a tél, te el fogsz menni vele.
Én nem hiszem el, de nem szólok, fejem
válladra hajtom, és tovább eszem a fagylaltot.
Nem ültem a Monument előtt azóta.
Talán már a padot is elvitték, mert tizenkét éve
nem ült rajta senki, én felnőttem, és a város már
csak távoli emlék, néha utcái bevillannak álmaimban,
bárcsak látnád, azóta hova jutottam.
Nézek egy képet, gyerek vagyok, a te arcod
már beteg, nem így emlékszem rád,
mosolygunk, mert még nem tudjuk,
hogy két év múlva összeesel abban a nagykárolyi
negyvenötös blokkban, negyvenkilenc évesen,
és nem búcsúzol el.
A temetőben állok, a föld hangosan koppan
a koporsó falán, a vállamon palást,
és tizenkét éve haragszom, mert meghaltál,
de most már megbocsátok, és egy napon majd,
ha gyerekem születik, a te neveden hívom,
és ott ülünk majd a Monument előtt.
