Danyi Zoltán új regénye a szabályokról és a szabadságról szól. A kettő viszonyáról egy kényszerneurózisban szenvedő tudat belső működésében. A délszláv háború végig meghúzódik a háttérben, és noha nem lép a jelentésképzés centrumába, jelenlétét minden pillanatban érzékelteti. A rózsákról alapos, tabu- és illúziómentes képet nyújt fizikai- és mentális betegségekről, kényszeres megküzdésekről és egy vélt felszabadulásról.
Keretezhetjük ezt a szöveget gyógyulás- vagy fejlődésregényként, ám jómagam a regény antifejlődésregényként való olvasata mellett tenném le a garast. Egy autodiegetikus narrátor retrospektív elbeszélését követhetjük végig: egy kényszerneurotikus zentai férfi megpróbáltatásait, aki egy nem várt helyen – Brüsszelben – tud először mint megírandó történetre tekinteni saját hányattatására. Ez a hányattatás egy péniszdaganattal indul, amelyet a kényszeres logika kozmikus büntetésként épít bele az élettörténetbe. Az elbeszélő úgy véli, hogy vissza kell térnie az apja munkájához (gyerekkorában még segített, de felnőttkorára fuvarozóként kezdett dolgozni), a rózsatermesztéshez, ugyanis az apjának nincsen péniszdaganata, tehát, ha visszatér a rózsákhoz, akkor ő is meg fog gyógyulni. Ilyen értelemben a rózsákkal való foglalatoskodás már eleve a neurotikus önanalízis terepeként képződik meg.
A munkafolyamatok aprólékos bemutatásáról, illetve a kereskedelmi tippek, trükkök és kitettségek (pl.: az olaszoknak, hollandoknak, magyarországi magyaroknak, akik adott időben mindig egyetlen licitálóként diktálják az árat, vagy éppen fizetés nélkül lelépnek az áruval) megjelenítéséről nem dönthető el, hogy az egészség vagy a betegség rendjéhez tartoznak -e. Ugyanis a regény első négy fejezetében analepszisek és prolepszisek bonyolult hálózata jellemzi az elbeszélés narratív technikáját. Körök, amelyek több-kevesebb ponton érintik egymást, és mindig visszatérnek a saját kezdőpontjukba. (Ha szellemes szeretnék lenni, azt mondanám, hogy ugyanez térben elképzelve hozzávetőlegesen egy rózsa virágát rajzolja ki.) Tehát a rehabilitációként keretezett rózsaföldre való visszatérés elbeszélése jelentős részben átfedésben van a rózsatermesztés specifikusan vajdasági módjával, amely pedig természetszerűleg a délszláv háború keretein belül alakul ki. Ez a történelmi helyzet ezzel a termelési móddal párosulva határozza meg az elbeszélő tudatát. A rózsák körbefonják a háborút, és a kényszeres szubjektum logikája a regény egyik legerősebb képébe rendezi a vélt összefüggéseket:
„Négyezer rózsatövet kellett adnia az orvosi papírokért, melyekben az állt, hogy katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok, és annak idején lehet, hogy örültem ennek, de utólag már sajnálom, hogy megúsztam, ma már sajnálom, hogy nem voltam katona, mert ha nem úsztam volna meg, ha engem is elvittek volna, akkor lehet, hogy a dolgok másképpen alakultak volna, és hogyha másképpen alakultak volna, akkor lehet, hogy később nem kellett volna annyit fuvaroznom, hanem maradhattam volna a seggemen, és talán rózsákkal foglalkoztam volna, mint ahogy apám, és hogyha rózsákkal foglalkoztam volna, akkor lehet, hogy a farkam nem betegedett volna meg, és ma már a gyerekeim lennének, két vagy három gyerekem, és nem kellene továbbra is újra és újra elmennem innen, hogy aztán újra és újra visszajöjjek.” (260–261.)
A narrátor „felesége”, aki nem a felesége, indítja be a térbeli mozgást. Ezt ellenpontozza, hogy ez a női alak az elbeszélő tudatán átmosva homályosan tűnik fel, körvonalai vannak, tartalma nincsen. A diagnózist követő első műtét után még meglátogatja „férjét” a kórházban, de aztán megszakítja ezt a diszfunkcionális kapcsolatot, Franciaországba költözik a szüleihez. Ezt nem sokkal követi az apa lesújtó ítélete (Franz Kafka Az ítéletéhez egészen hasonlóan) a nőtlen, sikertelen fiúról, ami a végső lökést megadja egy brüsszeli barát meglátogatásához. A regény kilenc fejezetéből ez az ötödik, az ítélet és az utazás így 4-4 fejezetre tagolja a vajdasági és a nyugat európai történéseket.
Az eddigi recepció nagyobb figyelmet fordított a regény vajdasági történéseire. Noha azt gondolom, hogy joggal tették mindezt, úgy érzem, egy fontos nézőpont elsikkad, ha a brüsszeli fejezeteket kizárólag felszabadulásként, önmegváltásként értelmezzük. A zentai főszereplő Brüsszelbe érve fokozatosan levetkőzi kényszeres logikáját, abbahagyja a dolgok számolását, megszünteti sajátos számmisztikáját. Idegensége hamar feloldódik: „[…] idegenként érkeztem, és kezdetben idegennek, furcsán idegennek éreztem ezt a helyet, de csak addig volt idegen, amíg nem láttam meg a házakon a vért, mert attól kezdve már otthon voltam, a magam módján legalábbis otthon éreztem magam Brüsszelben.”, illetve „Gyarmatosítjuk őket, ugyanúgy gyarmatosítjuk a vadrózsákat, mint ahogy a belgák gyarmatosították a feketéket.” (347–348.) A regény ezen pontján a rózsamotívum már túlburjánzott, az elbeszélő Brüsszelben mindenhol rózsákat lát, mindent rózsaként azonosít. A képtársítás ilyen típusú sorozata vezeti el a felszabadító belátásokig, odáig, hogy „minden egyben volt, most már minden szirom megvolt, és ki tudtam volna rakni a rózsát, úgy tűnt, hogy összerakhatom végre a fontos felismerések rózsáját.” (386.) Adja magát az olvasat, hogy a délszláv háború idején felnövő, magyar identitásával végig zavarban lévő zentai férfi megtalálja Nyugaton a szabadságot, felismeri saját történeti determinációit, megvilágosodik.
De álljunk meg egy pillanatra. Ha mindezt a világrendszer működése felől szemléljük, azt is mondhatnánk, hogy egy félperifériás szubjektum egy centrumországba kerülve szükségszerű öngyarmatosításba kezd. Egyfajta túlazonosulást követhetünk végig, a tőkés-liberális ideológia hamis, emberjogi taxonómiába illesztett fogalmai (ld.: szabadság, egyenlőség, testvériség) transzponálódnak egy pszeudoegzisztencialista felismerésbe. Az elbeszélő egy ponton eljut oda is, hogy a brüsszeli menekült alapítvány vezetőjével folytatott beszélgetése során belátja, „mindenki vajdasági magyar.” (420.) Mindezt megelőzi egy eszmefuttatás arról, hogy mindenki menekül, mindenki ki fog halni, és „ha elég erősek lennénk hozzá, akkor éppen ez a semmi alapozhatna meg egy valódi közösséget, az eltűnők közösségét.” (419.) Egészen zavarba ejtő szétszálazni, mit is jelenthet mindez. Egyfelől azt, hogy a legalapvetőbb egzisztenciális szorongás termékeny táptalaja lehet valamiféle transznacionális szolidaritásnak. Másfelől azt, hogy az egzisztencialista megvilágosodás a centrumországok ideológiája mentén bontakozhat csak ki, eltagadva minden történelmi és világrendszerbeli meghatározottságot.
Érteni vélem, amikor túlírtnak és valamelyest sekélyesnek látják az olvasók a regény második felében felbukkanó belátásokat, mindazonáltal úgy gondolom, éppen az elbeszélő nyelvi-tartalmi szigorának látványos felengedése Danyi egyik nagy bravúrja. A szembeszökő túlazonosulás, az instant gyógyulás-felépülés a nyugati levegőtől. Számos helyen az elbeszélő is ironikusan indexálja ezt a jelenséget, pl.: „Nem utca volt, hanem út, pontosabban sugárút, melyet a szabadságról neveztek el, és mikor a nevét elolvastam, akkor arra gondoltam, hogy megérkeztem, ez a legtávolabbi pont, most vagyok a legmesszebb a rózsáktól, majd balra fordultam, átkeltem az úttesten, és a központ felé mentem.”. (451.) Szintén elbeszélői bravúr, amely ebből az idézetből is kitűnik, hogy az egzisztencialista modalitás klasszikus hangütése egyáltalán nem mesterkélt. Csak ha fejben hozzátesszük, hogy mindezt egy vajdasági rózsatermesztő mondja Lille-ben, akit a péniszdaganata miatt elhagyott a „felesége”, majd kitagadott az apja, és ezért jött Nyugatra, akkor válik komikussá a Szabadság sugárút megváltó ereje.
Emlékeztetnék Márai halhatatlan soraira: „És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik – / Ők, akik örökségbe kapták : / Ilyen nagy dolog a Szabadság?” Igen, ilyen nagy dolog. A rózsákról azért antifejlődésregény, mert a félperifériás tudatot a centrumországbéli ideológia váltja le. A méretre és ízre egzisztencialistának tűnő befejezés éppen azt mutatja fel, hogy a szabadság és egyenlőség nyugati fogalma az öngyarmatosítás foglalata. Mintegy tálcán kínált gyógyulás, holott valójában csak áfium.
Danyi Zoltán második regénye nehéz olvasmány. A szűk, E/1-es zárványok kevés levegőhöz engedik jutni a befogadót. Egészen könnyű lenne nekünk is Brüsszelben (Brüsszel! Mennyire szimbolikus!) egy mély levegőt venni az elbeszélővel együtt. De ott olyan rózsák vannak, amilyeneket mi itt sosem látunk. „Nálunk csak egyetlen nyarat töltöttek a rózsák, aztán kiszántottuk, kötegekbe kötöztük és eladtuk őket, úgyhogy keveset tudtam a rózsák további életéről, ezt a fajtát például még nem láttam idősebb korában, és nem gondoltam volna, hogy három méter magasra is megnőhet, mint a futórózsák.” (324.)
Danyi Zoltán, A rózsákról, Magvető Kiadó, 2021
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/3. számában.)
