Ebben a mesében a mesélő egy várúrnak szeretné látni magát, és elmondaná azt is, milyennek szeretné látni alattvalóit, a várjobbágyokat, azaz a tiborcokat. Ezek a dolgos, hűséges népek, akik csupán panaszkodnak, csak felpanaszolják sanyarú sorsukat, de húzzák az igát, reggeltől estig. A várjobbágyok mellett a várbalágyok is a vár körül laknak. Ezek okosabbnak hiszik magukat minden várúrnál, csak önmagukat szeretik, nem dolgosak, de meggyőződésük, hogy még a passzátszél is az ő hátsójukból süvít ki.
De milyen várról szóljon ez az írás? Legyen kővár, földvár vagy homokvár? A mesélőnek már csak a légvárak, felhőkakukkvárak a sajátjai. Ezek közül az emlékvárak közül rég eltűnt már Rozika, akivel egy moziba mehetett volna be, pedig régen még abban a moziban csókolózott minden emberfia, hiszen az volt az ő icike-picike mozi-vára. Hol van már Tamburás, aki azt énekelte a vászonról, hogy „Rám vár a Föld minden tája”? Hol van már Katika a paplakból? És nem mondja néki már régen, Darvas Iván hangján Konsztantyin Szimonov, hogy „Várj reám s én megjövök…” Nem zümmögnek már a fülébe Kosztolányi Ilonájának hangjai halovány kék-lila színei, az anilin illata.
Csak az ablaka előtt elvonuló bakfisok, Bac Iluska és Hajkorona Vírus parfümje bódít halálosan, csak az ő csúfondáros vihogásuk, kínai, olasz és spanyol nyelvű karattyolásuk növeli benne a homályt és a félelmet. És a két diáklány nyomában settenkedik az utcán egy furcsa nyelven beszélő, pólóján halálfejet viselő figura. A mesélő nem érti, milyen nyelven kántál, de a hátán három betű olvasható: ETA, s a kezében vörösre festett csőbombát tart. Ki ez, nézi ijedten a mesélő és mi ez a nyelv? Talán egy terrorista, talán egy baszk? Akinek fenyegetését így fordíthatja magában magyarra: a halál úgy is rád talál! A mesélő egy pillanatra megszédül, aztán visszatér a lakásba, a valóságba.
A várak közül nem él már benne más, csupán kiskorából kiált rá hangosan a gyerekzsivaj: „enyém a vár tiéd a lekvár!” A lekvár mindig az enyém volt, vallja be a mesélő, miközben jóízűen fogyasztja ebédjét, a piszkos tésztát (gyerekkorában így hívták a családban a lekváros tésztát.) Igen, valaha még vár állott, ma nincs már kőhalom se. Mire várjon hát a mesélő? Segítsetek igekötők! Megmaradt várából küldi fohászát, egészen pontosan a lepkevárnak elnevezett saját, külön bejáratú függőfolyosójáról: „Elvárom, hogy túl éljünk, kivárom, hogy kiszabaduljunk a fogságból, megvárom, hogy a többiek is megszabaduljanak a nyomasztó bizonytalan félelemtől, visszavárom azokat, akik eltévelyedtek, elkalandoztak, összevárom a csapatot, a családot, a barátokat, megvárom, míg a Korona Vírusnak elnevezett gonosz boszorkányt visszaküldik a pokolba, elvárom hogy még az írmagját is kiirtsák, s hogy minden ilyen boszorkány elégjen a máglyán! Az én váram az én házam. Kivárjuk, megvárjuk a végét. Vajon mikor lészön jó Szöged városában egészségös, vírusmentes, olykor-olykor elhagyható lakásom???
