A vakíró amikor mesét írt, sem tagadta meg a valaha évtizedeken át a tanári pályán küszködő önmagát, a felidézett emlékeiből konstruált mesét szómagyarázatokkal egészítette ki. Ezek a mesék tehát nem afféle rossz fantasy módjára konstruált, kiizzadt, gyakran beteges agyszülemények, nem valami ijesztően mesterkélt „agymenéses” sztorik, csupán az emlékeit próbálta csak bennük re-konstruálni. (Úgy vélte, a tanított versek, történetek szövegét saját értelmezésében rekonstruálhatja a szöveg magyarázása közben. Ugyanakkor borsózott a háta a néhány évtizeddel korábbi irodalmi hóbort divatjától, az úgynevezett de-konstrukciótól.)
Az itt következő emlékidézés is egy ilyen rekonstrukció, egy mese, kontextussal. Hogy a szövegösszefüggést, azaz a kontextust miért tartotta fontos hozzávalónak a meséhez, az nagyon könnyen indokolható. A mese önmagában igen fontos tartalmat közölhet, de számos körülmény ilyen-olyan fűszer nélkül nem sokat ér. Mennyivel több a vörösboros marhapörkölt galuskával, mint egy akármilyen marhapörkölt önmagában. Vagy mennyivel többet mond egy ínyencnek egy hagymás sült csibemáj rizi-bizivel, mintha csak ennyi állna az étlapon sült máj…
Ennek a mesének a textusa már vázlatosan felbukkant egy korábbi írásában, de a vázlatos szöveg erősen idealizált volt. A következő igaz mesében a meseíró lerántja a leplet a „csak a szépre emlékez/z/ünk” áligazságáról és bizonyítja a „nem mind arany, ami fénylik” valóságosabb igazságát. A valót mesévé konstruáló vakíró ezért arra kéri az olvasót, ha eddig eljutott a szöveg megismerésében, ne legyen rest megismerni az emlékmese kontextusát is!
A mese lényegi tartalmát, egy korábbi írásából idézzük fel. A meseírónak és feleségének első munkahelye a váci járásbeli P.szilágy részben osztott általános iskolája volt.
Volt ott sok szép: erdő, madárdal, meghitt kis szolgálati lakás a suliban, ragaszkodó, kedves nebulók, vallásos, szorgalmas falusiak. Meg függetlenség is, szabad levegő is. A vakíró taníthatott itt magyart (diplomával), oroszt, testnevelést (diploma nélkül). Hogy ki legyen az óraszáma, kérte, hogy egy irodalmi szakkört is indíthasson. Nem, azt én indítok majd, mondta az igazgatónő. Maga volt katona, maga indít inkább egy honvédelmi szakkört…. Csak a matriarchátus a faluban, a kétórás busz- és vonatút a 40 km-re fekvő fővárosba és egyéb nem kívánatos események arra ösztökélték a tanárházaspárt, hogy elhagyják első munkahelyüket.
A mese vázlata, az igazi történetből csak az egyik oldalt villantotta fel, ehhez az ételhez még elég sok hozzávaló ízesítő, fűszer kell, hogy az igazságnak ne csak az egyik oldalát bontsa ki a meseíró. (Úgy miként ez a rendszerváltás óta a politikai közbeszédben olyan általános gyakorlattá vált.)
Ennek a mesének a kontextusa kissé cizelláltabb. Az igazat mondd ne csak a valódit írta ezt a meseíró kedves költője valahol, és úgy döntött, szót fogad József Attilának.
Miért P.szilágy és miért részben osztott általános iskola? A prózai ok: hogy olyan állást kerestek feleségével egy helyen, ahol lakást is kínáltak és az iskola nem volt eldugva hazánk távol eső sarkainak valamelyikébe. Azért választották a Pesthez közeli kis falut,mert remélték, hogy a közeli főváros kulturális kínálata feldobja majd szabad estéiket. Mint fentebb ez már láthatta az olvasó ez a reményük meghiúsult. Még sem csalódtak munkájukban pályájuk indulásakor, nagyon lehetett szeretni a zárt kis faluban élő gyerekeket, kissé alul méretezett tantestületük (5 fő) tagjaival is jó kapcsolatba kerültek, a szülői közösség is rokonszenvesnek látszott a munka első hónapjaiban. Nem számítottak viszont a részben osztott általános iskola speciális követelményeire: sohasem volt nagy álmuk, hogy megismerjék a képesítés nélküli tanítás gyönyöreit. Egyetemista korában a meseíró pl. sosem gondolta volna, hogy német szakos tanárként a rendszer mindenkire rákényszerített és ezért többségében eredménytelen orosz nyelv oktatásának legyen az egyik végrehajtója. Ráadásul a teljes iskolákban a heti öt órás orosz oktatást itt fele annyi tanórán kellett megoldania: az összevont osztályban például amíg a hetedikeseknek az úttörő nyakkendővel hőstettet végrehajtó kis pionír példáját ragyogtatta fel (vörös nyakkendőjét lengetve megállította a repedt sín felé száguldó vonatot), addig a terem másik felében a nyolcadikosok ugyan ennyi időben a saját tananyagukból oldottak meg írásbeli feladatokat. Ahogy akkor az összevont osztály diákjai szellemesen elnevezték ezt az eljárást az osztály egyik felének hangos, másik felének csendes órája volt egyszerre.
Hőseink tanári munkájának egyik fele, a délelőtti oktatás tehát minden nehézség ellenére inkább reménykeltőnek a lehetőségekhez képest eredményesnek látszott. A másik oldalt, amit a nevelés kategóriájába sorolhatunk inkább be, ugyan úgy pozitív minősítéssel jellemezhetnénk. Mivel a csöppnyi tantestületből csupán ők laktak a faluban, ezért a délutánokon is állandóan együtt voltak a gyerekekkel, a tanulószobán vagy az úttörő foglalkozásokon, ahol a kor által előírt formai követelményeket politikai és katonás rekvizitumokat amennyire tőlük telt elhanyagolták. Annál több játékos szabadidő program, sport délután, beszélgetés volt a műsoron. Nagy élmény volt a gyerekeknek amikor egy vasárnap az egész felső tagozatot elvitték Pestre a Vadászati Világkiállításra. Máig is fülükben van néhány aprócska ötödikes kislány örömteli hancúrozása, visítozása a metró mozgólépcsőin. (Csak az a furcsa, hogy ezeknek a gyerekeknek a szülei majdnem 100%-ban Budapesten vagy Vácott dolgoztak, de legtöbbjüknek eszébe se jutott, hogy a gyermekeiket egyszer is elvigyék az Állatkertbe vagy Vidám Parkba. Pedig akkoriban ebben a vallásos faluban még nem volt munkanap soha a vasárnap, a családok jelentős része egy-egy nagy rekesz sörrel ünnepelte otthon a hét hetedik napját.) A tanár házaspárnak nem nagyon tetszett az ilyenféle vallásosság, az főleg nem, hogy az előbb említett kultúrprogramra a helyi katolikus pap engedélyét kellett kérniük, nem a szülők hozzájárulását. A szocialista világ kellős közepén azért volt ekkora tekintélye a plébánosnak, mert vasárnaponként éppen a következő bérmálkozásra készítette fel az iskola ifjúságát. A bérmálkozás megtörténte után meglepően gazdag ajándékokkal lepték meg a szülők gyermekeiket még talán a falu legszegényebb gyereke, akinek kedvessége egyáltalán nem állt egyenes arányban a képességeivel, még Józsika is örömmel kiabálta túl az utcán, a vállán hordott Szokol rádió bömbölő zenéjét és szaladt oda a tanár bácsihoz ajándékát megmutatni. Ez a szeretet a szülők részéről tetszett a kezdő tanároknak, de a húsvéti locsolkodás sajátságos helyi változata már annál kevésbé. No, nem nyakba zúdított vödör vizekről van itt szó. A helyi srácok végig járták az összes falusi lányka lakását és általában elégedettek voltak húsvéti keresetükkel. A falut irányító matriarchátus már kevésbé: igazságtalan az, hogy húsvétkor csak a fiúk tölthetik fel zsebpénzüket. Ezért aztán húsvét után kedden a lányok jártak a fiús házakhoz locsolkodni, mivel ők már 1972-ben is előharcosai voltak a ma oly sokat reklámozott esélyegyenlőségnek.
A tanári pálya első éve végén tehát már repedések keletkeztek optimizmusuk, bizakodásuk épületén, nem hittek már annyira abban, hogy lámpásává tudnak válni ennek a kezdetben még nagyon szerethető kis falucskának. A tanév végén azonban olyasmi történt, ami után csak egyetlen cél lebegett az ifjú mesehősök szeme előtt: el kell menni innen, mindegy hová bármi áron. Az történt, hogy az oktatási kormányzat úgy döntött: lényegesen jobban lehet oktatni egy nyolc osztályos általános iskolában, mint itt ebben a részben osztott iskolai intézményben, amelynek négy osztálya három különböző helyre volt szét szórva a faluba. A falu fölött ugyanis egyetlen dombnyi távolságra mintegy húszpercnyi sétára volt található egy másik apró település, ahol egy kastélyféle épületben lehetett volna elhelyezni a nyolc osztályt. A szilágyi falugyűlésen az oktatási kormányzat mellett és ebből a szomszéd községből származó igazgatónő mellett mesehőseink is beálltak propagandistának. Elmondták, hogy egy olyan iskolában, ahol minden tantárgyra jut legalább egy szaktanár, ahol lényegesen jobb körülmények várják a gyerekeket, sokkal szívesebben folytatnák munkájukat, még ha ők is az átjáró diákok kísérgetésével töltenék a munkaidejük egy részét. Érvelésükre kedves diákjaiknak a vallás erkölcsben járatos szülei nem nagyon voltak vevők. Elhangzott az is, hogy az ezernél nagyobb lélekszámú Szilágyhoz képest a szomszéd falu lakossága vagy kétszázzal kevesebb, s hogy a két falu viszonya olykor-olykor a két szomszédvár típusú irodalmi művek cselekményét idézte. A legnagyobb tromfját az iskolaegyesítés ellen érvelőknek egy érettségizett apuka mondta el felszólalásában. Kedves szülők, szólt a többiekhez, mindnyájan ismeritek a Józsi bácsit, aki régen évek hosszú során át tanított községünkben. Valamikor régen még olyan is volt, hogy egyedül vitte az oktatást a kezdőktől a végzősökig egyetlen osztályban. Soha nem mondta, hogy így nem lehet tanítani, hogy egy osztályban nem lehet minden lényegeset megtanulni! Nem ez a gond a fiatal tanár úr és felesége munkájával. Ők nem akarnak és nem szeretnek itt dolgozni. Tehát zavarjuk el iskolánkból az ilyeneket, és javaslom, keressünk olyan falubeli érettségizetteket, akiket akár képesítés nélkül is ide hozhatunk iskolánkba! Olyan falunkbeli fiatalokat, akik szeretik községünket, és majd valamikor esetleg diplomát is szereznek.
Erre a felszólalásra nagyon remélte a vakíró és felesége, hogy lesz olyan válasz a szülők közül, aki visszautasítja ezt a hangnemet, aki elnézést kér a durva sértésért. Nem volt senki, aki szembe szállt volna ezzel a nagyon nem keresztényi viselkedéssel, aki csak egy szót is szólt volna ez ellen az eszement lokálpatriotizmus ellen.
Mit tehettek hőseink? A lehető legrövidebb úton új állást kerestek, és az idillien meghitt kezdés után bekövetkezett villámcsapás miatt már csak nyalogatni tudták sebeiket.
