Illene megtanulnom a parancsolgató billentyűzetek neveit, helyeit és a velük alkotott parancsokat, dünnyögte hangtalan a vakíró. Legnehezebb a helyük kitapogatása. Próbálkozzunk csak:
(első stílus- és vak-írás gyakorlat)
A meseíró a vakon pötyögtetés gyakorlása közben arra gondolt, hogy milyen különleges aurája van a két betűjeggyel leírt hangoknak, és miért nem szeretik az ilyen módon leírt hangokat annyira a magyarul beszélők. A miértre az itt következő három stílusgyakorlat igyekszik választ adni.
GY, mint gyak-gyak-gyakorlás
(első stílus- és vak-írás gyakorlat)
Gyakorolgatás. Gyakorolgathat az ember, de a gyakori és gyarló gagyi és agyatlan, bugyuta, gyépés, gyötrelmesen agymeglágyító, gyagyás gyakorolgatás és gyakorlatoztatás, azaz a gyakok ismételgetése nem vezet semmi jóra. A gyakok gonoszok, tehát nem kellenének többé a gyakok, vagyis a gyakorlatok. Esetleg mégis úgy volna jobb, ha gyaknék? Mármint gyakorolnék, meg gyakorolnék és ráadásul még egy picit gyakorolgatnék. Sőt gyakorolgatnék, meg gyakorolgathatnék, ha egy kicsi kedvem is lenne hozzá. Aztán meg szép lassan és véglegesen megbolondulnék. A diliházban meg Attilával, Sanyival, Karcsival, Gyurival, Lezlivel és Csabival együtt megváltanánk a világot. Elolvasnánk közösen és elemeznénk Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya című próféciáját. Csak az itt említett ismerőseivel tudta elképzelni az ilyen fontos nostradamusi alkotások alapos és minden aspektusában lényeglátó átvilágítását a diliház fő műelemzője. Vagyis én, a vakíró, a vakírás elpusztíthatatlan gyakorolgatója. Ám a többi irodalmár ismerős, tanár kolléga, barát úgy eltűnt körüle, mint ahogyan az a bizonyos szürke szamár szokott felszívódni a ködben.
Ha nem lenne ennyire mellettem a szűk családom, főként a feleségem, akkor biz’ képes lennék azt képzelni, hogy visszazuhantam a középkorba, egy lepratelepre. Néha meg azt hiszem, hogy én lettem a láthatatlan ember, aki átment a falon, s mint egy filmvígjáték hőse, a börtön falán át rúgta seggbe a börtönőrt. De ezt hagyjuk el gyorsan és menjünk Győrbe Gyulussal és Gyurival gyufát gyújtogatni, s gyalogoljunk gyakrabban Balassagyarmatra madáchoskodni és agyaskodni. Adja Isten, hogy őrangyalom ne engedje és ne hagyja, hogy ez a gyagyás, gyogyós gépelés-gyakorolgatás összegyűrje végleg agyam tekervényeit! Ne legyek terhére senkinek ezzel a gyakori gügye gyakorlással.
CS, mint a csacska Macska Flóra és Csingacsguk
(második stílus- és vak-írás gyakorlat)
Egy csupasz pisztolyt kéne csak elcsettinteni a csodásan csunyus, csintalanul csúf, de csicsás frizurájú csillagocska nem éppen csendes csacsogása alatt. Csak így tudnánk csitítani csúfondáros locsogását, csücsörítő csókos kicsi szájacskájára fagyasztva a csúfolódó, csuklásra gerjesztő, a közönséget cseszegető locsi-fecsi viháncolását. A csillagocskát nevezzük macskának, mert a cicus semmiképp sem illene hozzá. Képeinek fő témái az ezer színű, harsányan kiabáló virágportrék, mondhatnánk, csak a flóra ezen részét föstötte meg, de azt milliom variációban. Ezért a csillagocskát a szerző magában Macska Flórának nevezte el. Macska Flóra művésznő művészete tehát egyáltalán nem nyűgözte le a vak gépírót még látó korában sem, de mostanra már csak a csacska macska csillapíthatatlan fecsegése maradt meg az emlékeiben. Szeretett volna egy chipet ültetni Flórácska agyába, ami szabályozná viselkedését: ami megváltoztatná benne azt, hogy kiállítása szervezőit cselédnek tekintse, hogy az őt ajnározó leányzókat csipisznek szólítsa, és hogy a hátsójukra csapjon csattanósat, ha úgy gondolja, csakis így cselekedhet, ha csillapítani akarja az iránta áradó csodálatot. Azóta eltűntek Flóra képei a falakról, kinn sincs semmi, benn sincs semmi belőlük. Ez a kincs, ami nincs. Nem olyan emlékezetes csajszi ez a Flórácska, mint amilyen Cooper Utolsó mohikán című regényének cím szereplője, Csingacsguk volt. A vakíró csak azt reméli, hogy a múlt képei között a radebeuli Karl May Indián Múzeum viaszfigurái között feltűnő Csingacsguk tomahawkot emelő félelmetes alakja is megjelenik emlékei képernyőjén. Épp egy véres fogú nagy macskára csap le a csatabárd. Csukjuk be csak tehát ezt az emlékcsemegét, amelyről azt láthatjuk, nem csak a szépre, nem csak a csodára emlékezünk… A csúfra is.
TY, mint hattyúk és herkentyűk
(harmadik stílus- és vak-írás gyakorlat)
A ty bötűt és még az azt megszólaltató hangot gyakorolgatjuk.
Látjátok, feleim, mik vogymuk − ezer éve hallhatjuk és mondhatjuk ezeket a szavakat, amelyet mindig ty-vel mondunk, de ezerféleképpen írjuk. Latiatuc (látjátuk) − a Halotti beszédben egészen másképp íródott, mint ahogy ma ejtjük. Kiejtés szerint meg ezt halljuk az Ómagyar Mária-siralomban: Te vérűd hullottyja (a te véred hullása), az én junhom olélottya (keblem alélása).
Balassi Bálint úr Zsuzsannájához írott egyik versének szakaszában pedig így szítja a szerelmi tüzet:
Venus fattya lelkem hatja, ha szózatját hallhatja,
S ha láthatja, nincs bánatja, búmot mind elmúlatja…
Balassi szerelmes versének sorai úgy felvillanyozták a vakírót, hogy a ty betű használatáról szóló meséje végre eljutott a mába.
Vakíró épp a Hattyas soron volt, amikor az egyik kertben hat tyúk kapirgált. (Tehát nem hattyúk szálltak oda le, így az egyes számú kapirgált ige a helyes.) Kereste a Holt-Tiszát. Leszaladt a parthoz, és a vízben meglátott egy sereg hattyút. Megszámolta őket: pontosan tizenhét hattyú úszkált csodaszép, hófehér tollazatban szeme előtt. A Holt-Tisza nem éppen a Hattyúk tava, ezért csak pillanatokig látta ezt a tizenhét kortynyi szépséget. Hess, huss, kiáltotta, és sitty-sutty felröppentek a hattyak. Élükön a híres Trabant hattyú szállt. Úgy érezte, a Hattyas telep hattyatlanul korcs hattyúkkal mit sem ér. Elindult hát ő maga is utánuk egy batyuval, északi irányba. Rengeteg kütyü került a batyuba: dugattyú, tolattyú, fogantyú, kallantyú és még számos herkentyű. A herkentyűket akkor figyelte a gyerekeivel, amikor a Magyar Államvasutakon utazott a család, az őzikék, a nyulak mellett mindig felhívta a gyerekek figyelmét, hogy nézd ott láthatsz egy herkentyűt! Tudvalévő, hogy amikor szaladnak a fák és elvillan az utazók mellett egy-egy vasúti herkentyű, nagyon nehéz kifigyelni őket. Mondta is vakíró a gyerekeinek, hogy csak sokáig kell mereszteni a szemüket, és a herkentyű bármilyen gyorsan repül, előbb-utóbb észrevehetővé teszi a bal billentyűje. A vasúti herkentyűk némelyike ugyanis már akkor is olyan rozoga volt, hogy csak mankóval tudott repülni.
Mi volt még a vakíró batyujában? Atya, gatya, kiáltottak a gyerekek, hát egyéb szerkentyűk és kütyük, kutyuli-mutyulik, utyulu-putyuluk és egy egész katyvasz mindenféle fura dologból. Még egy szerelmes mesét is mondott a vonaton a vakíró a három piperentyűről, és ezt már elfelejthettük volna mindannyian, ha bele nem kerül a batyuba. Mi az, hogy hetjük, kérdezték a gyerekek. Hát az etye-petye, a hetyegés felelte a vakíró, és elmesélt nekik egy ezzel kapcsolatos játékot. A hettyem-pitty játékról az Ifjú Kommunista című folyóirat adott precíz leírást, megkereshetjük a könyvtárakban is, de a hettyem-pitty játékkal érdemesebb Hofi Géza kommentárjaiból és paródiájából megismerkedni. Szerették ezt a játékot Kati, Pali és Juli egyaránt, vagy, amiképp Palócföldön mondanák: Katyi és Palya, na meg Tyuli, akik a hettyemet és a pittyet is nagyon szeretik. De ilyet kevesebbet játszottak, inkább tánccsoportjukban, a Letyepetyében ropták a csárdást.
A Hattyasról batyogva, azaz komoly gyalogtúrával a vakíró eljutott a Rókusi körtöltésig. Esteledett, a Nap Vértóba szállt, és a vízről tizenhét hattyú emelkedett föl. Aztán a pásztorlánykával, Csokonai Lilivel együtt eltűntek a ködben véglegesen. Egy tücsök (grillus) ciripelt még, ezzel kihunyt lassan az érzékek iskolája. A vakíró szíve megdobbant, miközben valami a fejére pottyant. Véget ért a mese, s az andalító hangulatban már csak a siket estvéli csend tyütyürékelt.
