Meseszerűség a magyar kiejtésről és a szavak leírásának rejtelmeiről, avagy hogyan lehetne összeházasítani a betűt és a hangot?
Az a gyanúm, sehogy. Vagy legalábbis tudja az ördög, hogy miképpen lehetne ezt megoldani. Ez az ócska tapogatózás kissé nehezen megy, a bepötyöghető betűsor nem akar sikeredni. Az tökéletesen jó, ahogy unokám rendbe rakta a narrátor programot. Viszont marhára kiidegel, amikor nem megy a koncentrálás, miközben a legjobban szeretnék valami értelmeset és érthetőt leírni. Ha meg kellene fogalmazni a következő percekben a meseolvasók okulására, esetleg okítására, ha sikerülne összehangolni a leírtat és a kiejtettet − az remek lenne.
Hogy is van a történet a kis kínai háziasszonyról? Tetyek-vetyek, motyogatok. Tyengetnek. Kitotyogok az ajtóhoz, megint tyengetnek. Nyitom az ajtót, nézegetyek jobbra, tyenki. Nézegetyek balra, tyenki. Visszatotyogok a konyhába, tovább tetyek-vetyek, motyogatok. Hát ismét tyengetnek. Letetyem a motyogatórongyot, kitotyogok a konyhába, kinyitom az ajtót. Nézek jobbra: tyenki, nézek balra: tyenki. Visszatotyogok a konyhába, kotyog a motyogatólé, motyogok magamban, és tyak tetyek-vetyek, motyogatok. Ismét tyengetnek. Fene etye meg, kitotyogok még etyszer, hoty beengedjem. Nézek jobbra, nézek balra: tyenki. Betyukom az ajtót, nézegetyek magam elé. Ha tyengettynek, akkor hiába nézegettyek jobbra, hiába nézegettyek balra, csak azt látom, balra sincs tyenki, jobbra sincs tyenki. Hát akkor talán mi lenne, ha egyszer magam elé néznék? És milyen érdekes!!! A vendégem középen állt!
(A vakírónak az járt az eszében, hogy a kis kínai háziasszonyhoz hasonlóan egész életében ő is hol jobbra, hol meg balra nézegetett keresve az ajtó előtt álló látogatóit. S nem vette észre, hogy elég, ha csak maga elé néz, és csak a hozzá fordulót köszönti szeretettel és barátsággal.)
Folytassuk a csak hallani érdemes, de elolvasni abszolút fölösleges szöveges mesék írogatását. Kótyonfitty és Bakfitty esete a katyvaszban, avagy a kátyúba fojtott folytatás. Hol vót, hol meg nem vót, de folyton folyvást kutyául kotyogott a kotyvasztott kotyvalékban a trutymó, fortyogott a tűzhelyen a levesnek csúfolt letymó. Hat tyúkot vágtak le, mialatt hattyúk úszkáltak a tavon. Főtt tyúkokat raktak a batyuba és battyogtak a hattyúk után, a kátyúkon át Kótyonfitty tanyájára. Bakfitty dagonyázott a katyvaszban, mellé szálltak le a hattyúk. A fehér hattyúk a sártól fekete hattyúkká váltak. Kótyonfitty kínálta barátját a hat főtt tyúkból készült letymóval.
− Milyen étel ez? − kérdezte Bakfitty. − Ez csak trutymó − gyalázta aztán barátja szakácstudományát.
Így hát a hat főtt tyúkot meghagyták a tanya kutyáinak. Ott hagyták barátjukat, Kótyonfittyet a sártól fekete hattyúkkal együtt a sátor előtt. Elmondhatjuk: agyunkat is eldobhatjuk az ilyen történet végén. Sitty és sutty, füttyentett az értelem elől menekülő mesélgető vakíró.
Ha a fejem kicsit is működne, jaj de jó lenne nekem, ha működne kicsit is az eszem. Virradatkor még virágos és vizuális a fantáziám, nem vicsorít rám, nem vigyorog a képembe a nagy magyar közember-riogató mumus, a Kovi-19 ijesztő túlszaporodása. Vajon mikor lesz a Kovi-19-ből Kovi-20, lesz-e belőle hamarosan Kovi-21, 22, 23, 24…? Kótyonfitty és Bakfitty nevű barátaim egyre inkább Irsai Olivér nevű cimborájukat szeretnék megvendégelni, kedves szeleburdi barátnőjük, Kövi Dinka csókja ízét szeretnék egyre inkább megismerni a pohárban, a szódavízzel hígított üdítőitalukban. Elűzik képzeletükből a virgácslábú, vékonycsontú vírusfantomokat. Nem hiszik el, hogy ez a vírus varas, vörös, véres vészmadár, mert sem a denevérekkel, sem a büdös, zöld poloskákkal, sem a tobzoskákkal, de még a migráncs bogarakkal sem szűrték össze soha a levet. A vakíró cimborái, Kótyonfitty és Bakfitty a számukra viszolyogtató fantáziaképeket, az ázsiaiak egy cseppet sem kedves nedves piacát nem óhajtották soha megismerni.
A vakírónak bevillant az agyába gyerekkorából egy nagyszerű mese: a kitrákotty mese, amely még normális, szép, kedves, életet sugárzó történet volt. Ma már sem fantáziája, sem felidézett olvasmányai nem tudják visszahozni az ilyen gyönyörűségeket. A mai mesefantáziák már csak kottyant kotyvalékok lehetnek. Abnormális celeb főzőcskék, versengő sztárocskák közé, az álarcos énekes mellé, álarcos „konyhaművészek” és társaik sorakoznak fel a médiában. A vakíró keserűen kérdezi magát és olvasóit is: hiszek én még a mesékben? Barátaim, hisztek ti még a mesékben?
