Már hullajtja is a leveleit, látod, nem viseled gondját, kiáltotta mama, én pedig szaladtam a szobába és szégyelltem magam, mert arra sem emlékeztem, hová raktam a bonsait, amit pár napja mentettem ki a közeli kertészet egyik árnyékosabb szegletéből, láthatóan el volt hanyagolva, bizonyára mindenki a gyümölcsfákat vitte, hiszen mi haszna lehet egy termést nem hozó fácskának, és úgy éreztem, magammal kell vinnem ezt a bonsait, mama pedig elmosolyodott, hogy végre normális dolgokra költöm a pénzemet, és hozzátette, hogy ez egy igen kényes növény, úgy kell róla gondoskodnod, mint saját magadról, és én bólintottam, hogy természetesen gondozni fogom a kis fát, amit végül meg is találtam a nappaliban, és amikor hozzáértem a lombjához, elengedte a leveleit, a földje pedig már szikesre száradt, gyorsan szaladtam is a locsolóért, gazdagon megöntöztem a földjét, majd hangosan kértem, kapjon új erőre, úgy hallottam, a fák szeretik, ha beszélnek hozzájuk, ám ezután nem csak beszéltem a fámhoz, hanem magammal vittem mindenhová a házon belül, pontosabban arra jártam, amerre a nap, kerestem a napsütötte sávokat, és amikor leraktam a fénybe, odatettem a kezemet a lombja mellé, élveztem én is a napsütést, mi több, ha a tér megengedte, oda is feküdtem mellé, így napoztunk, és amikor fürödni mentem este, vittem őt is magammal, lezuhanyoztam hideg vízzel, majd lehajtottam a vécéülőkét, ráraktam, ezután forró vizet engedtem a kádba, közben gyönyörködtem, miként válik japán estévé a magyar, és amikor már akkora volt a gőz a fürdőben, hogy alig lehetett látni a kis fát, hideg vizet engedtem a forróhoz, majd amikor megfelelő lett a hőmérséklet, beültem a kádba, és onnan néztem a bonsait, na nem úgy, mint egy harc után lazító szamuráj, sokkal inkább, mint egy lusta majom a forró vizű téli tóban, meg sem mozdultam, csak néha pislogtam egy laposat, aztán rendre elnyomott az álom, és mire felébredtem, már eloszlott a gőz, és úgy ragyogott fel a kis fa lombjának többféle zöldje, mint aki valóban boldog, úgy fa módjára, és nem hullajtotta már a leveleit, mi több, új hajtásokat hozott, és örültem, hogy ezek a gőzfürdők jót tesznek mindkettőnknek, mert végre én is elértem a nyugalom azon fokát, amit csak a legőszintébb semmittevéssel lehet, estéről estére egyre nagyobb gőzt csináltam, egyre hosszabb fürdőket vettem, úgy éreztem, kezdek én is fává válni, mintha megbénultam volna, és a vér a mozdulatlan, merev testemben úgy áramlott, mint a fában a nedvek, és már nem csak a fa törzsét és lombját néztem, hanem a saját testemet is, a szőrszálak a karomon, lábamon, az ágyékomon mintha levelekké változtak volna, és amikor meghúztam egy-egy szálat, olyan makacsan kapcsolódtak ezek a szőrszálak a testemhez, mint a fám ágaihoz a levelek, és hiába vizsgáltam magam, szabad szemmel nem volt látható a növekedés, olyan lassan nőhetett a szőr a testemen, amilyen lassan nőttek a fám levelei is, és ebben a fürdőben nem is csak a méretek változtak, hanem az évszakok is, egyik alkalommal ráhullott egy hópehely a fa egyik levelére, majd a következő napon újra, de akkor már rám is, és amikor a bőrömhöz ért ez a pehely, nem éreztem a hideget, talán tényleg fává változtam, gondoltam, felnéztem, és láttam, hogy a fürdő plafonjáról a vakolat felvált a gőztől, és ezek a levált darabkák hullanak ránk, hunyorítottam, próbáltam elcsípni azt a pillanatot, amikor elválik a vakolat a faltól, de ez is olyan lassan történt, mint minden ebben a fürdőben, de nem bántam, mert mindaddig nem is gondoltam, hogy a szinte láthatatlan, de mégis folyamatos elmúlás is lehet olyan gyönyörű, mint a sarjadás, igaz, ezt addig a sarjadásról sem tudtam.
