Jó magának, mindig a jelent rögzíti, amikor fotóz, én meg sokáig mindenhol voltam, csak a jelenben nem, amikor írtam a regényeimet. Mindig olyan világban jártam, ahol sokkal otthonosabban mozogtam, mint abban, amiben élek és vártam az éjszakákat, hogy újra visszamehessek a helyszínekre, ahol a történetem játszódott, és nem a saját jövőmet terveztem, hanem a szereplőimét, egész nap az ő jövőjükben jártam, ami akkor vált jelenné, amikor leírtam. Könnyen mondhatná, hogy az íráshoz nem kell más, csak az ember agya, meg egy toll, vagy klaviatúra, na persze, de mi van, ha az ember fejében sötétség van, akkor mit rögzít, ha nem lát semmit? Mondja, maga tudna élni fény nélkül? Hogyan fotózna, ha sötétség borulna a világra? Nekem sokáig a bor volt a fény, minden alkalommal, amikor írtam, kibontottam egy üveg bort, elkezdtem inni, út közben néha lecsúszott egy keserű is, és azon vettem észre magam, hogy csak akkor tudok írni, ha iszok és minél többet írtam, annál többet ittam, olyan volt nekem ez, mint egy atomvillanás, ami után egy féregjáraton azonnal átcsúsztam a történetembe, ahol mindent láttam és éreztem, csak le kellett írni, amit a belső hang diktál, de sokszor annyira gyorsan mondta, hogy szinte lehetetlen volt rögzíteni. Aztán egy idő után a bejárónőm megjegyezte, hogy neki nem tisztje beleszólni, de talán túlzás, hogy még csak szerda van, de nyolc üres palack, meg egy kiürült unicumos üveg van a konyhában, én pedig erre, hogy nem sokáig lesz így Manyikám, kész ráfizetés az irodalom, múltkor is kiszámoltam, hogy egy fejezet megírásához mennyi bort ittam meg és ezt rögtön forintosítottam is és arra jutottam, anyagilag nem éri meg egyáltalán ez az egész, mert többet költök italra, mint amennyi a bevételem lesz majd a könyvből, és azt csak nem mondhatom a kiadónak, hogy mennyit költöttem borra, ez volt a menetjegyem a történetbe, kérem az útiköltséget megtéríteni. Említette, hogy jelenleg most nincs fényképezőgépe, nem tud dolgozni. Irigylem magát, hogy ennyi feltétele van a művészetének. Nálam mindig itt a laptopom, de képtelen vagyok írni, amióta nem iszok. Várom a pillanatot, amikor valami elindítja a gondolatot és rögzíthetem azt, de sötétség van bennem, és ha tényleg a bor az ára a fénynek, akkor vállalom, hogy inkább legyen sötét, mert amennyire szeretem írni a történeteimet, annyira élvezem is a jelent, ami évekig csak tranzitzóna volt. Gondolja csak el, hogy mit ér a fényképezőgépe, ha nem tud bele filmet fűzni. Csak nézi a világot a keresőn keresztül és ha megnyomja az exponálógombot, legfeljebb a zárszerkezet használódik el, rögzíteni semmit nem tud. Talán magának sokkal rosszabb, mint nekem, hiszen a maga története a jelen, amiből nem tudja rögzíteni azokat a pillanatokat, amikből összeáll az egész. Ha választanom kellene, akkor azt a verziót semmiképpen nem választanám, amiben látom a történetemet, de nem tudom rögzíteni. Akkor már inkább a sötétség. Mondja, maga hogyan döntene, ha csak olyan feltétellel kaphatná vissza a gépét, hogy csak akkor fotózhatna vele, ha megiszik egy üveg bort? Vajon szerdára összegyűlne magánál is nyolc üveg? Maga szereti annyira a fényképezést, hogy akár folyamatos ivásra kárhoztatná magát érte?
Hallgattam ezt az írót és arra gondoltam, hogy pár napja még azt mondtam volna, hogy bármit megadnék azért, hogy visszakapjam a gépem, de ebben a pillanatban azt érzem, hogy másképpen vagyok a jelenben, mint eddig, nem akarom rögzíteni mindenáron, élvezem, hogy nem csak pillanatokban látom a történetet, hanem egészében, és nem dobom el rögtön a képet, miután megszereztem, nem fordulok rögtön egy másik pillanat felé, hanem hosszan szemlélem és biztos vagyok benne, hogy ha itt lett volna a gépem, lefotóztam volna az írót és talán egy mondatnál többet nem váltottam volna vele. Az én kamera nélküli jelenem a világ hasonló felismerése, mint ahogyan ő fedezi fel az őt körülvevő világot. Sokszor az én fényképész jelenem nem több fotóknál, közöttük az eltelt idővel, ami néha annyira sivár, mint a sötétség az írói fejben.
