Láttam, az éjjel nagyot küzdött, majdnem elért a szoborig! Erre a mondatra ébredtem, és amikor kinyitottam a szememet, egy embernagyságú szobrot láttam pár méterre tőlem, ami egy kínai agyagkatonát formázott, olyat, amilyet a császárok mellé temettek egykor, és majdnem azt mondtam, hogy miről beszélsz, hiszen te magad vagy a szobor. Arra gondoltam, hogy bármennyire is misztikus ez a kert, talán túlzás ez a tökéletes angolsággal beszélő kínai kőkatona. Felálltam, leporoltam a ruhámat és elindultam lassan a szobor felé, aki olyan mereven nézett rám, mintha belém akarna látni. Folyamatosan bámult, biztosan éjjel is nézett ezekkel a metsző kőszemeivel. Babonázóak a szemei, nemde? – szólalt meg újra, mire én összerezzentem, majd közelebb léptem a szoborhoz, és amikor hozzáértem az arcához, mintha életre keltettem volna a szikár, idős férfit, aki úgy lépett ki a szobor mögül, mintha belőle bújt volna ki. Max vagyok, én lakom ebben a házban, láttam a tegnapi küzdelmét, mondta, segíthettem volna, de nem akartam megzavarni, bizonyára minden mozdulatnak jelentősége volt. A szálloda gondnoka azt mondta, furcsa figurára számítsak, valami művészféle csodabogárra. Magam is kedvelem a művészetet, láthatja, mutatott körbe a kertben. A rendszertelenül szétszórt faragott kőtárgyak, fejek és szobrok között megláttam a tegnap éjjeli kőkoponyát és elmosolyodtam, mert valahogy így képzeltem el, amikor letapogattam, ilyen, amikor úgy jelenik meg az expozíció után a rögzített pillanat a képen, ahogyan azt a szememmel láttam. A kőkést kivettem a kezéből, ne haragudjon, mondta és nyújtotta a kezét. Bemutatkoztunk. Kérem, ha legközelebb a kertben botorkálna éjjel, akkor vigyen magával zseblámpát, nem szeretném, ha valami baj érné, amíg itt tartózkodik. Jöjjön, adok is egyet, menjünk beljebb, majd elindult a ház felé, én pedig követtem, és közben azon gondolkoztam, hogy elmondjam-e, hogy fényképész vagyok, mert mi van, ha a nagy művészetkedvelés nála abban nyilvánul meg, hogy alkotásra kényszeríti a nála megszállókat, ez a szobor pedig egy előttem foglyul ejtett szobrász műve, a lakkszag a kis épületben, ahol a szobám van, pedig egy egzotikus faragású koporsóból párolog, amit magának faragott ki a fogoly, és már benne fekszik holtan, de nem érződik az oszlásban lévő test bűze, mert elnyomja a lakk szúrós szaga.
Kér egy teát? Jó erőset csinálok, mondta Max, én megköszöntem, pedig legszívesebben kávét kértem volna, de tudtam, hogy a fekete beindítja azokat a fotós működésem szempontjából elengedhetetlen folyamatokat, amikre a tea képtelen. A tea azok itala, akikben csak pislákol a szenvedély. Belőlem a kávé csinál szemlélődőből ragadozót, ilyenkor élessé pallérozódik a figyelmem, gyorsabb lesz a mozgásom, minden apró rezdülést észreveszek, olyan, mintha hátul is lenne szemem, és csak a pillanat érdekel, amire vadászok. Minden a fejemben indul, egy apró kis fuvallat, ami felborzolja a vízfelszínt, majd hullámot korbácsol, amire felpattanok a fényképezőgépemmel, és amíg fúj a szél, megyek vele, mi több, a kamerám az én szörfdeszkám, ami nélkül csak merülök, és fulladok a hullámok alatt, tehát a teánál tökéletesebb szélcsendet a kamerám hiányában nem is kívánhattam volna.
Végül kávét hoztam, remélem nem bánja, hosszú éjszakája volt, mondta Max, amikor visszajött a konyhából. Én udvariasan elvettem a csészét, és egy kortyra ittam meg az erős feketét, ami után rögtön meg is érkezett a nyomás a fejembe, ami felkapcsolja bennem a fényt, ennek megfelelően csillant fel a szemem, kihúztam magam és nagy mosollyal köszöntem meg a kávét. Max kiment a konyhába, ahonnan egy egész kancsóval tért vissza. Szolgálja ki magát, látom jól esett, mondta kedélyesen, én pedig arra gondoltam, hogy legszívesebben felkapnám az asztalról a kancsót, és meginnám az egészet, de fontos a tartás, türtőztetnem kell magamat. Jöjjön, megmutatom a mosdót, mossa meg a kezét, mondta Max, majd elindult a fürdő felé, mire én elmosolyodtam, amikor láttam, hogy olyan koszos kézzel ittam ebből a finoman megmunkált csészéből, mintha egész éjjel egy ásatáson dolgoztam volna, tehát fenébe a tartással, megvártam, amíg kiér Max a szobából. Egy hirtelen mozdulattal a számhoz emeltem a kancsót és nagy kortyokban, csukott szemmel nyeltem a kávét, és tudtam, hogy addig fogom inni, amíg el nem fogy, vagy amíg valaki meg nem állít habzsolásomban. Örülök, hogy ennyire ízlik, de kérem, kövessen. – mondta Max. Kinyitottam a szemem. Az öreg az ajtóban állt, arcán ijesztő kedvesség ült. Elindultam utána, és éreztem, sikerült annyi kávét innom, hogy semmi más ne érdekeljen, csak ami a fejemben zajlik, ebben az állapotomban fotózok végig egy egész napot, válok láthatatlanná, és szerencsére senkinek nincs dolga velem, egy szót sem kell váltanom velük, árnyékként kísérem őket, amerre a fény jár, ahogyan ezt az idős angol férfit követtem a saját otthonában, ügyelve arra, elálljak a fény útjából, hogy az a lehető legkényelmesebben vetüljön Max hátára. Merev tekintettel vártam a pillanatot, amiben kiteljesedik a fény. Amikor úgy éreztem, eljött a pillanat, pislogtam egyet, mintha exponáltam volna, majd becsuktam a szemem, beléptem saját sötétszobámba, ahol bármikor elő tudom hívni az aktuális képet. Most éppen azt a bagatellnek tűnő pillanatot, amikor Max hátára vetül a reggeli fénycsík, ami talán ugyanígy vetült volna az én arcomra, ha fontosabb lett volna a reggeli fény az éjszaka sötétjénél.
Nyugodtan vizeljen, ha megkívánja a kávé, mondta Max, majd behúzta maga után az ajtót, én pedig lemostam a kert porát a kezemről, majd vizelés közben azon vettem észre magam, hogy abban reménykedem, amitől fotózás közben mindig is rettegtem, hogy a hólyagon keresztül távozik a hajtóerő, egyszerűen kihugyozom az inspirációt, és ott állok kiürülve, egy újabb kávéra szomjazva, ami majd újabb vizelést hoz magával. Nem a kiapadástól való félelem, amit ilyenkor szoktam érezni. Bosszantó ezeknek a pillanatoknak a meddősége, hiszen nincs semmi figyelemre méltó az ember körül ezen a pár négyzetméteren, hacsak nem az a pár filctollal felfirkált üzenet, amit suhancok írnak fel a nyilvános vécé falára. Ezeknek a firkáknak semmilyen művészi értéke nincs, de én soha nem magát a kész művet csodálom, hanem a firkálók alkotás iránti szenvedélyét, hogy még vizelés közben sem lankad a lendületük. Lehet nem is kell vizelniük, csak azért jönnek be a nyilvános vécékbe, mert itt nyugodtan alkothatnak, nem kell tartaniuk attól, hogy megzavarják őket. Ezek a firkák szépen rímelnek a vécék mocskosságára, ahogy Max fürdőjének tisztaságára a falra akasztott, gondosan bekeretezett családi fotók. Elgondolkoztam azon, vajon mi a jobb, ha az embernek van családja, akiket bármikor fényképezhet kedvére, vagy ha a fotósnak nincs senkije, cserébe mindenki az övé, akik nem szokták meg a jelenlétét, mi több zavaró is, hogy valami olyat akar tőlük ez az idegen, amit ők nem akarnak odaadni, pedig ez a valami csak egy másodperc törtrésze az életükből, amit ez a valaki olyannyira értékesnek látott, hogy ezt a szempillantásnyi időt nem sajnálja a sajátjából. Még soha nem gondoltam arra, hogy összeadjam azokat a záridőket, amelyeket életem során használtam egy-egy fotó elkészítéséhez. Talán azért nem, mert bármekkora időmennyiséget kapnék, bolhányinak tűnne ahhoz képest, hogy az egész életemet tettem fel arra, hogy olyanokról készítsek fotókat, akiket nem látok újra, pontosabban olyan helyzetben biztosan nem, amiben rögzítettem őket.
Régi családi fotók, vegyen le egyet nyugodtan, nézze meg közelebbről, látom érdeklődik a fényképek iránt, mondta Max, én meg összerezzentem, mint aki valami rosszat csinált. Ez az összerezzenés olyan volt, mint amikor abból a lázálomból ébredtem, amiben egy járókelő rám mordult ennek az angol kisváros utcáján, éppen abban a pillanatban, amikor exponáltam volna. Maga meg mit csinál itt? – kérdezte felháborodva, és én a kérdés pillanatában tudtam, hogy vége, onnantól, hogy egyszer lebuktam, már soha többé nem maradhatok láthatatlan, tudják, hogy nem turista vagyok, nem is sajtófotós, hanem valaki, aki konkrétan tőlük akar valamit, és megrémiszti őket, hogy nem tudják beazonosítani ezt a valamit, és ezután, ha bármikor is meglátnának, megváltozna az utca dinamikája, kizárólag arra figyelnének, nehogy ők legyenek a következők. Fordulna a kocka, már ők néznének engem, valósággá válna a rémálmom, hogy egy mozzanatot sem látok érdemesnek lefotózni, mert minden mozzanat rólam szól, mi több, nem is csak az utca dinamikája, hanem a város élete is megváltozna, mert tudnák, van itt egy idegen, aki képeket készít róluk, egy fantom, még az is lehet, hogy maga a városban tevékenykedő tolvaj fényképez, keressük meg, menjünk utána, kiáltanának fel, aztán elindulnának felém, a falhoz szorítanának, és azt fröcsögnék az arcomba, hogy követeljük vissza, amit elvettél, hol vannak a fotók, te szarházi, nekünk ne mondd, hogy ellopták a kamerádat, csak el akarod terelni magadról a gyanút, mit csinálsz a fotókkal, eladod őket, pénzzé teszel minket azután is, hogy megloptál minket? Leginkább azért sajnálnám, hogy nem tudom nekik megmutatni a fotóimat, mert ez lenne a legjobb próbája annak, hogy van-e olyan hatással emberekre a fényképészetem, hogy még feldúlt állapotban is meglátnák benne a szépet, nézném, hogyan simulnak ki arcukon a gyűlölet ráncai, amikor is észreveszik a fotóimban azt, hogy igazából nem tőlük veszek el, hanem minden fotó egy-egy kis darabja annak a végtelen puzzle-nek, amit azért kezdtem kirakni, hogy legyen nyoma annak, hogyan látom a világot, és aki nézi a fotóimat, beléphet a világomba, ahogyan én is beléptem Max világába, és örültem, hogy csak néztem ezeket a fényképeket a fürdő falán, és nem vettem le egy képet sem, mert ha hozzáértem volna, gyanújába keveredtem volna annak, hogy mást akarok is akarok az életével egyszerű szemlélődésnél.
(Borítókép: a szerző fotója)
