Mit kell akkor tenni, ha egy írótevékenységet végző ember fejében megfordul, hogy egyáltalán
kíváncsi-e valaki arra, amit ír, minek egyáltalán írni egy olyan világban, ahol alig olvasnak, hiszen a
könyvesboltok csak karácsonykor vannak dugig, igaz, nagyrészt akkor sem a szépirodalmi polcokról
válogatnak az emberek és nyugtathatom magam, hogy bizonyára online rendelnek a szépirodalom
kedvelői, mert olyan hévvel olvasnak, hogy nem vesztegetik az idejüket még arra sem, hogy
bemenjenek a könyvesboltba. Ebbe nem látok bele, ellentétben a személyesen vásárlók kosarával,
amelyekben mindenféle témában láttam könyvet az ünnepek közeledtével, kivéve a szépirodalmat.
Aztán persze mi van, ha ők maguk a szépirodalomkedvelők, és karácsonykor nem maguknak
vásárolnak, hiszen úgyis kapnak regényt, verseskötetet majd a rokonoktól. Ezek a könyvmolyok
tudják, hogy a családban kinek mi a hobbija, eszerint választanak könyveket, de ha ez így van, akkor
felmerül a kérdés, hogy a rokonok milyen úton vásárolnak szépirodalmat, mert a könyvesboltokban
nincsenek, az biztos. Persze mindez ostoba kifogáskeresés, ideje személyes felelősséget keresni és
vállalni azért, hogy nem a gondolatról szólnak a mindennapjaim. András Laci (Medvészet rovatgazda)
és Nagygéci Kovács József (szerkesztő) szociális védőhálóval pecázzák a gondolataimat és igazából
elkeserít, hogy nem írnék, ha nem kellene. Most is miről írok? Arról, hogy képtelen vagyok írni. Éppen
múlt héten mondtam Lacinak és Krisztának, hogy én sokat írtam az utóbbi hónapokban, de
angolul a fotóimhoz és hogy tele vagyok szöveggel, amit akár le is lehetne adni a közeledő határidőre,
de az túl megúszós lenne ezért írok új szöveget, de bármire is gondoltam, nem éreztem azt a
hajtógázt, ami a gondolataimat olyan sebességgel húzza, hogy szinte képtelenség abban az iramban
gépelni, ahogyan diktál a belső hang, és pont ez volt az az érzés, ami miatt kirobbanó öröm írni, és
ami nem volt jelen eddig a mondatig, mert most mintha elindult volna a gondolat, mi több gyorsulna,
a gyomor és tüdő táján kellemes szorítást érzek, ami libabőrként szóródik szét a testen, mosoly ül az
arcomra, és mintha ez a mosoly húzná le harmadik kézként a cella ablakát, érzem a beáramló a friss
levegőt, amivel teleszívom a tüdőmet, majd közelebb lépek, suhanó táját látok, kidugom a fejem és
már nem is börtönben vagyok, hanem egy száguldó vonat ablakából hajolok ki, tátott szájjal nyelem a
menetszelet, hunyorítva nézem a hegyeket és ésszel tudom, hová is akartam eljutni ebben a
szövegben, de közben úgy alakult, hogy a cella áporodott levegője kicserélődött friss oxigénre.
Legalábbis így érzem, és ez ebben a pillanatban jóval több, mint amit reméltem ettől a szövegtől.
