Gingko
Magára hagyja kinn a tavaszt,
bejön és némán a földre ül.
Maga alá húzza a lábát,
bámulni kezd egy pontot.
Alig múlt öt éves, de már
rítusokat fogad örökbe.
Ahogy a légzésére hallgat,
nem tudom nem figyelni,
úgy mélyül, ahogy egy
hajszálgyökér fakad.
Szemében eltompul a fény,
évgyűrűt vet ilyenkor az írisz.
Mélyet kortyol a levegőből,
mikor visszatér közénk,
mikor földfelszínre bukkan.
A torkában rügyező kérdőjelek
a szájában már leütni kész karók.
Odvakat fúr velük a mellkasomba.
Azon át, hogy „Apa,
miért nem szakad ránk az ég,
ha egyszer fenn van”,
egész a csigolyákba látni.
Hogy érzed, mi folyhat le
ilyenkor benne pontosan, Siri?
Medveállatka
Engem kivéve, mert nekem még nőni kell,
de aki öregszik, az szépen összemegy.
Annyira, hogy nem is lehet már észrevenni
például a dédinél öregebbeket.
Egy hatalmas mackó az apukám,
málnabokra egy kényelmes fotel.
Idővel ő is töpörödni kezd,
de kivétel ő is, mert sosem fogy el.
Mert amikor már nagyon kicsi lesz,
medveállatka lesz a szempilláimon.
Elüldögél a hatalmas mackó,
olyan közel, hogy nem is láthatom.
Téridő
Képtelen leszel felidézni a legtöbb részletet.
Az a tekintet akkor gravitációs lencse lesz,
és minden körülmény torzuló közvetlen környezet.
Csak annyi, hogy este volt, és hogy betakaróztatok,
ez már voltaképp közös keringés,
hogy mi volt az okozat, és mi volt az ok,
hogy mit meséltél éppen, lényegtelen,
hogy felismerhetetlenre torzult.
Képtelen leszel felidézni, de ne aggódj ezen.
Az a tekintet gravitációs lencse lesz,
mikor először mondja, hogy értem.
A tüdőből hazaszökik a légkör. Nagyot nyelsz.
Mert aznap este, semmit se aggódj ezen,
mint egy szemhéj, ha zárul,
köré görbül a téridőd.
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/2. számában.)
