Abban az időben, amikor szétváltunk, és magam mentem tovább, úgy éreztem, hogy szétváltunk, és magam megyek tovább, holott semmi más nem történt, mint hogy a hosszú menekülés mégiscsak véget ért, és mindannyian visszatértünk a saját sorsunkba, értékes tapasztalatainkkal a szabad akarat lehetőségeit és korlátait illetően, amely tapasztalatokat akkoriban még nem tudtuk kellőképpen értékelni.
Abban az időben minden megváltozott, mondhatni, mert jószerivel minden megváltozott ugyan, de a semmi nem változott. Az akkor is és most is ugyanolyan, de hát, aki megvakul, például azt is gondolhatja, hogy minden megváltozott, pedig nem, látják?
Abban az időben több régi kollégám is elég rosszul járt. Az egyiknél, amint mesélték, amikor az angyal megjelent, és megkérdezte: mit kívánsz, azt felelte: „látni akarok!”. És azt is kapta, hogy látni akarjon, és nem azt, hogy lásson, meg azt, hogy ne tudjon különbséget tenni a kettő között, mert az már látás lenne. Egy másiknál meg pont ellenkezőleg történt, amikor úgy érezte, elviselhetetlen a tisztánlátás, az angyal megjelent, vedd el tőlem a látást, kérte, és akkor megvakult, mert másmilyen látása nem volt. A harmadik pedig, amikor már kevés dolog állt közte és a halál között, és megjelent az angyal, igazságot kért, pedig jobban tette volna, ha irgalmat kér. Ezekből a kis történetekből is látható, hogy szüntelen figyelnünk kell, hiszen a legapróbb hiba is könnyen megbosszulhatja magát, és olykor már nem jut idő arra, hogy kijavítsuk.
Mint egy déli langyos tengerből kiálló jéghegyek. Nem olvadnak, de a tenger sem hűl. Nem érvényes a fizika. Mi ez? Álom vagy hazugság. Remény, fantázia. Vagy meg kellene fagynia a tengernek, vagy el kellene olvadjanak a jéghegyek. De csak telik az élet, napra nap, éjre éj, s benne álomra álom, mindig ugyanaz a valószínűtlen táj. Amit valaki elültetett az agyunkba. Amit mi magunk ültettünk az agyunkba. Amit valami más helyére tettünk, amitől félünk. Ettől nem félünk, csak a lelkünk, az álmaink mélyén tudjuk, nem igaz. Ezért ruházzuk fel egyre több apró részlettel, s tesszük éjről éjre valóságosabbá. Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás, de szerintem, aki már belekóstolt a félelembe, az tudja, hogy a legeslegjobb rettegni.
Igaz, a rettegésalapú társadalom nem a főtéren emel szobrot a rettegésnek, és nem is a rettegés a főtéren álló szobor fundamentuma. Úgy van ő jelen, mint másutt az Istenről beszélnek jelen lenni azok, akik meg rettegés helyett Istent használnak: mindenhol ott van, azt lélegezzük be és ki, azt takarjuk be puha fedőemlékekkel, senki se férjen hozzá, senki se árthasson neki, mi magunk sem. A rettegés sok mindenre jó, lehet használni például szeretet helyett, ahogy például istent lehet fasz helyett, vagy épp ellenkezőleg faszt használni, és azt mondani: ez Isten.
Így szoktunk el a simogatástól: már nem tudjuk, mit akar, aki felemeli a kezét, ezért ha valaki fölemeli a kezét, összerezzenünk.
