Ha belefogsz a görög mitológiába, és kitartasz egy ideig, el fogsz veszni benne. Nem véletlen. S nem azért, mert nincsenek véletlenek, hanem mert az az idő, amikor ezek a mítoszok keletkeztek, az emberi tudattalan szabad áramlásának ideje volt. Minden, ami emberi, kimondható volt, minden vágy, érzés, gondolat megfogalmazódott, minden tett elbeszéltetett. Minden őrültség, elmebaj, kegyetlenség, betegség valóságosnak ismertetett el, minden lelki betegségnek külön istene volt.
A halhatatlan istenek pedig újra és újra megvívták a maguk harcait egymással és az emberi lélekért, és újra és újra győzött az emberi lélek. Gazdag, igen, szegény, hogyne, beteg sokféle kíntól, hát persze. És – milyen elegáns – ott állt a többi közt az ismeretlen isten temploma is, amely majd kiszorítja az isteneket, s az egyetlen címére pályázik, eredményesen. Egyúttal az elfojtás győzelmét hozza el a tudattalan fölött. AZ elfojtását mindannak, ami emberi. Ha már kiirtani nem lehet, noha az ismeretlen isten üzleti modelljét sikerre vivők sokszor megpróbálkoztak ezzel. Egyetlen bagatell: kétezer évnek kellett eltelni, hogy Európában egyáltalán szóba lehessen hozni, hogy férfi szeret férfit, nő nőt, s hogy ilyen: van egyáltalán. Létezik. Emberi.
Szóba hozni lehet kétezer év után, mondom, mert sok helyen még – szülőhazámban például – ellene vannak e valóság elfogadásának, úgy tiltakoznak ez ellen, mint ha azt mondanám, a Föld lapos. És már újra teremnek azok, akik ezt hiszik és nemcsak hiszik, de elhitetni is akarják másokkal. A hajdani görögök nem azért gondolták többnyire, hogy Héraklész oszlopain túl csak a tenger, majd a perem, s végül a nagy semmi, mert nem voltak hajlandók belátni valamit, dehogy. Ha egyikük rájött arra, hogy ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzet, onnantól kezdve tudomásul vették, együtt örültek ennek, s használták, így építettek erős, magas falakat, mérték a földet – használták, na. Szóval, ha valamit nem tudtak, az azért volt, mert tényleg nem tudták. A valóság tagadása – ami oly kedves a szívünknek – idegen volt tőlük.
Szabadon lélegezni, szabadon gondolkozni, és szabadon kimondani amit érzünk, és gondolunk – ma is van mit tanulnunk a görögöktől. Persze ők sem hagyták figyelmen kívül az erőt. Tudtak róla, úgymond, hogy az erősebb legyőzi a gyengét, ha megteheti, és mért ne tehetné meg. Azonban e mellett számos példáját adták az együttműködésnek.
Nem akarom isteníteni a görögöket, halandók voltak ők is, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már nem élnek. Nagyobb baj azonban, hogy az isteneik is halottak. Ha valami keveset elkezdünk tanulni a görög istenekről, egy csapásra világos lesz, hogy is kell érteni a saját képet és hasonlatosságot, ki is az, aki a saját képére és hasonlatosságára… A teljes ember saját képe és hasonlatossága a görög istenek összessége, az áramló, szabad tudattalan gyönyörű valóságai ők. Iszonyú hazugság, elfojtás, mészárlás, ami ezután jön. Először is megfordítjuk: kinek a képe? Kinek a hasonlatossága? Másodszor: egyetlen egy, s megerősítve: kívüle semmi. Harmadszor: megalkotjuk az ellenséget, mely elől nem menekülhetsz, nem szállhatsz szembe vele, mert te vagy az, ott van belül.
Mint mondtam, a hajdani görögök világában Minden, ami emberi, kimondható volt, minden vágy, érzés, gondolat megfogalmazódott, minden tett elbeszéltetett. Minden őrültség, elmebaj, kegyetlenség, betegség valóságosnak ismertetett el, minden lelki betegségnek külön istene volt.
Mondok egy példát: „Az istenfélő Alkméné azonban mindaddig nem volt hajlandó együtt hálni Amphitrüónnal, amíg az bosszút nem áll az ő nyolc bátyjának haláláért.” Vagy egy másikat: „Amphitrité különösen akkor bőszült fel, amikor férje (Poszeidón) Szküllába, Phorkisz leányába bolondult bele. Varázsfüveket szórt a leány fürdőkádjába, s ily módon hatfejű, tizenkét lábú, csaholó szörnyeteggé változtatta.” Még egyet: „Minüasz három leánya (…) nem akart részt venni az orgián, noha maga Dionüszosz hívta meg őket, leánynak álcázva magát. A visszautasításra (…) megőrjítette őket. Leukippé saját fiát, Hippaszoszt ajánlotta fel áldozatul, és a három nővér darabokra szaggatta és fölfalta a fiút. Utána tombolva kivonultak a hegyre de Hermész végül is madarakká változtatta őket.” És egy utolsót: „Poszeidón (…) kéjsóváran űzőbe vette Démétért, amikor az éppen sírva kereste leányát, Perszephonét. A fáradt és reményét vesztett Démétér, akinek semmiféle istennel vagy titánnal nem volt kedve enyelegni, állítólag kancává változott, és Apollón egyik fiának (…) ménesébe vegyülve legelészni kezdett. Poszeidónt azonban nem sikerült becsapnia: az isten csődörré változott, és meghágta Démétért.”
Ezeket, és ehhez hasonló történeteket ma is nap, mint nap olvashatunk, láthatunk a bulvárban. És történnek kifelé hibátlan arcot mutató családokban is. Mégsem vagyunk hajlandók beismerni: ez (is) az ember. Inkább tagadunk. És te, kedves olvasó? Te jó vagy? (Én nem.) Holnap legyenek a ti vendégeitek!
[1] A kurzivált idézetek Robert Graves: Görög mítoszok c. könyvéből valók.
