Mostanában úgyszólván naponta gondolkozom a világ jövőjéről. Nagyképűen hangzik, sőt, rosszabb – az is. A minap eszembe jutott, hogy esetleg erről írok, és rögtön felmerült bennem, mit is írhatnék a nevetségesség kockázata nélkül? Aztán úgy döntöttem, vállalom a nevetségesség kockázatát.
Egy kedves kollégám adott szép definíciót egy problémára, ami évek óta foglalkoztat. „A technológiai fejlődés túlgyorsulta a generációváltást”[1]. Ennek mélyreható következményei már kezdenek mutatkozni. Nem arra az evidenciára gondolok, ami már régóta fennáll, hogy a hétköznapok éléséhez elveszik a minta – erről írtam régebben[2]
Ami számomra új felismerés, hogy az attitűd, a morális platform is egyre kevésbé átadható-átvehető. Ugyanis egyre több olyan új morális dilemmát vet fel a túlgyorsuló világ, amelyekre nincsenek válaszai a korábbi nemzedékeknek. Így aztán hiába a több évezrednyi összegyűjtött tudás és tapasztalat, nem igazít el magától értetődően, legfeljebb ha áttételesen. Ugyanez a helyzet a szociálpszichológiai és a személyes lélektani vonatkozásokkal is. És nem pusztán az a probléma, hogy a “tanácsadó”, az idősebb nemzedék jócskán lemaradt azoktól, akiknek szükségük lenne a tanácsaikra. A probléma súlyosabbik része kettős természetű.
Az egyik az automatizmusok kérdése. Pontosabban az, hogy nem tudnak kialakulni automatizmusok a hétköznapi tevékenységben és viselkedésben – elég itt csak a számlák befizetésének újabb és újabb platformjaira utalni – ami egyrészt bagatell, másrészt viszont ha sok ilyen bagatell adódik össze – és adódik -, akkor az tudatos kapacitásokat köt le rendkívül nagy mértékben.
Gondoljunk csak arra, hogy milyen automatikusan végezzük az autóvezetést. Összetett és bonyolult motorikus feladatsor, és amikor valaki tanulja ezeket, hihetetlen koncentrációt igényelnek. Ha nem érkezne meg a rutin megfelelő idejű gyakorlás eredményeképpen, ez a tevékenység napi szinten nem lennének elvégezhető, vagy csak olyan erőfeszítések árán, amelyek már megkérdőjeleznék a hasznosságot.
Persze, itt rögtön adódik egy másik szempont is. Nevezetesen, hogy az emberiség túlnyomó többsége soha nem rendelkezett nagyobb mennyiségű szabadon felhasználható idővel, illetve, az utolsó, kevesebb, mint száz évben, mintegy átmenetileg. De ezt az időt is a Hábetler-effektus szerint töltötte el (túrós csusza, sör, hajrá Fradi etc.) Vagyis a tömegek számára ez a kapacitáslekötés végső soron nem jelent majd érdemi változást, hiszen amúgy sem tudják, mire fordítsák ezeket a kapacitásokat. Tudom, ez kissé elitista módon hangzik, de attól még a tények megállnak a lábukon. Mindent egybevetve, a mindennapi élet éléséhez több tudatos kapacitás lekötésére lesz/van szükség, mint amennyit a mi generációnk tapasztalt.
Visszatérve a probléma másik részéhez: ezek az új és szüntelenül változó mindennapi élettevékenységek mivel nem tudnak nemzedéknyi időre rutinná válni, ezért aztán ha “hibás” viselkedések alakulnak ki – azt, hogy mit tekintünk hibásnak, egyelőre mellőzném -, akkor nincs tapasztalat és idő a korrekcióra a szüntelen változás miatt. Itt és most kell egy válasz, teljesen mindegy, hogy milyen, úgymond, mert úgyis jön a következő kérdés, amire megint csak azonnali válasz szükséges. Kulcsfogalmak a sebesség és a mennyiség és a kapacitások lekötése. Így működnek az állami hivatalok és a nagy szolgáltatók. Nekik apparátusuk van, neked meg lehet, hogy igazad, de mivel csak az az egy életed, végül befizeted. Ugyanez a jog esetében. Egy tízfős ügyvédcsapattal szemben egy szóló ügyvéd törvényszerűen veszít, mert tíz ember által gyártott anyagmennyiséget feldolgozni sem képes. A példák sorolhatók.
S hogy mi következik mindebből? Röviden összefoglalva: épp fentiek miatt teljesen jósolhatatlan. Pontosabban, van, amit mégiscsak meg lehet jósolni. Evidencia, minél nagyobb, minél bonyolultabb egy rendszer, annál sérülékenyebb. Nem alakulnak ki rutinok, nincs elég idő a tapasztalatok összegyűjtésére és a visszacsatolásra. Az emberiség, mint rendszer, a lélekszámával és technológiájával már túl van azon a méreten és bonyolultságon, hogy kontrollt lehessen gyakorolni fölötte.
Néhány ilyen, rendszerszintű kritikus pont már most is jól látszik – és nem csak a járvány(ok)ra, vagy a klímaváltozásra gondolok. Ilyen az eltérő fejlődés, több száz évnyi különbségek életminőségben, miközben egyenes adásban látod, hogy élnek mások háromszáz évvel fejlettebb körülmények között. Lokálisan a jövedelmi olló nyílása. És ilyen kritikus pontok egyrészt a víz és az élelem, úgyis, mint a Maslow-piramis alja, és ilyenek az egyéni és társadalmi pszichés állapotok változásai is.
Kéne ide valami előremutató és lehetőleg megnyugtató lezárás. Nemigen tudok ilyet. Talán egy reményünk mégis van: a gyerekek. Gondoljuk csak el, milyen kiváló ösztönnel különböztetik meg a nem valóságos tárgyakat (ún. játékok) a valóságos (használati) tárgyaktól, az utóbbiak iránt mutatott csillapíthatatlan érdeklődéssel. És aligha meg nem kell fordítanunk a tanítás-tanulás folyamatát: ők lehetnek azok, akik segíthetnek eligazodnunk a világban. Akiktől megtanulhatunk látni.
[1] Trenka Csaba Gábor definíciója
[2] https://www.muut.hu/archivum/9322
