Szibériai kitérőnk után vissza a Vadnyugathoz, és ha már, akkor ahhoz a részéhez, amely nem kevésbé vad ma, mint Old Shatterhand idejében. Az árak kissé felmentek errefelé azóta, noha már akkor is bődületes drágaság volt. Sacramentóban például minden egy dollárba került. Ebből is látszik, hogy legfeljebb Old Shatterhand örök, meg a drágaság: az utóbbit kifejező számok változnak.
Mikor már harmadik órája autóztunk a Sierra Nevada keleti oldalán, annak bármiféle jele nélkül, hogy a hegylánc egyszer véget érne, vagy nyílna egy hágó, ahol keresztül, lehet hatolni rajta, eszembe jutott, milyen lehetett anno a pioníroknak, mikor ideértek. – Merről kerüljük, Joe? – Menjünk jobbra, Hans! – És fordulnak, és mennek. Aztán, amikor már második hete lovagolnak északnak, egyikük megvakarja a fejét. – Lehet, hogy mégis balra kellett volna fordulni.[1]
Ha már Nevadáról kerül szó, nem hagyhatom ki a kaktuszpálmákat. Ezek a növények uralják a sivatagot – már a köveket és a homokot leszámítva. Úgy képzelem el, hogy a hőmérsékletet érzékelve nagy ambícióval nekiálltak pálmának lenni, aztán csak nem jött az eső. És elkaktuszosodtak végül. De a figyelmes utazó (!) könnyedén azonosíthatja mindkét fajta jellemző jegyeit.
A Halál Völgyében beteljesült egy régi álmom. Van az az út, elég sok amerikai filmben látható, amely mint hosszú hullámos szalag fut át a sivatagon, a semmiből a semmibe kanyarogva vízszintesen kevésbé, inkább függőlegesen. Na, ezen az úton sikerült vezetnem egy órát, s ebből néhány percet úgy, hogy se előttem, se mögöttem senki, a felezővonalat a két kerék közé vettem, és nyomtam a gázt. Aztán, egy-két órával később háromezer méter magasan félreálltunk az út szélére, hogy nem mozgóképként is megbámuljuk kissé a négyezer méteres csúcsokat, és hogy hógolyózzunk egyet július idusán.
Fél év telt el az utazás óta. A fényképeim megvannak, de nemigen nézegetem őket. Az élmények tompulnak, egyre kevesebb jelenet marad meg úgy, mint a fentiek, önmagában is elmesélhetőként. De nem akarok a jegyzeteimbe sem belenézni. Valamiképpen arról szeretnék beszélni, amit mindig magammal hordok ebből az utazásból. Mert ha az emlékezet művel valamit, annak nyilván oka van. Márpedig művel. Előtérbe hoz, háttérbe tol, felnagyít, kicsinyít, besatíroz, kiszínez, eldob.
Az emlékezet túlzásaira, torzítására jó példa a Brazil című filmmel kapcsolatos élményem. Úgy emlékeztem, állandóan egy nagy monstrum teherautóval száguldoznak benne. Egyetlen jelenet volt csupán. Hasonlóan jártam a Vertigóval. A nő a kék ruhában, ez a film. Ez is csak egyetlen jelenet. A döbbenetre viszont jól emlékszem, arra, amikor újra néztem ezeket. Hogy tévedhettem ekkorát! Nos, ezek nem tévedések…
Hogyne igazítana az emlékezet bármin, amivel kapcsolatban valamiért fontos, hogy ne úgy maradjon meg bennünk, ahogyan történt. De miért lehet fontos ez? Mert van egy történetünk magunkról, és ami nem támasztja alá ezt a történetet, az elveszik vagy eltorzul. Végül minden ebbe az egy történetbe rendeződik, és ha kiderül, hogy hamis, hát az EGÉSZ hamis. Kérdés, lesz-e erőnk, képességünk visszaváltoztatni a valódi részleteket? Élni történet nélkül, értelmezhetetlen, jelentés nélküli, okok és célok nélküli valóságdarabok között? Kibírjuk-e vajon, ezúttal kibírjuk-e végig? Vagy előbb-utóbb ismét elkezdjük történetté formálni a valóság darabjait, hogy aztán ezt az új történetet erősítsük a következő összeomlásig? Vajon?
Nehéz kérdés. Nem tudom.
De
annyit most még biztosan tudok, hogy ott, a Halál Völgyének közepén, ahol
valóban ötven fok Celsius fölött is szokott lenni máskor, igaz, most csak
négyessel kezdődött, tehát viszonylag enyhe idő volt, és még egy kis szél is
kavarta a port, amikor megálltunk a semmiben egy pihenőnél ami egy fém
vécészerkezet volt mindössze, és odabent a falon egy táblán a legmegrendítőbb felirat
állt, amit valaha olvastam: „PLEASE… DO NOT put trash in toilets, it is
extremely difficult to remove. THANK YOU.”
[1] A Csendes-óceánhoz viszonylag közel, mintegy 650 km hosszan, 80–130 km szélesen húzódik Kaliforniában, Nevada állam határától nem messze.
