Leültem megírni az úti beszámoló második részét, és bajba kerültem. Nézegettem a képeket meg a jegyzeteimet, de valahogy rettenetesen messze éreztem magam attól, hogy bármit is írjak. Nekifutottam több témának is, elkezdtem és félbehagytam egymás után három szöveget. A hangom furcsa, távoli, alig hallható. És egyáltalán nem árad belőlem a mesélés. Még mindig ugyanúgy vagyok, mint mikor megjöttem: nincs kedvem mesélni. És ez nem véletlen. Ami történt, ami igazán fontos, az mind bennem történt, és köztünk, akik együtt voltunk. Ennek csak színpada volt Kalifornia. Így hát, ha arról írnék, mit láttam és tapasztaltam, akkor, úgy érzem, nem lennék őszinte.
Sokkal nagyobb kedvem van ahhoz, hogy üldögéljünk Dave-nél, vagy Irvine-ban a pultnál, és beszélgessünk arról, mi is történt bennünk, miközben felidézzük az út egy-egy részletét. Ez olyasmi, ami hiányzik nekem. Ráadásul a valódi élmények sokkal mélyebbek, mintsem könnyen engedelmeskednének a megfogalmazás szándékának. A Getty villa[1] jelenidejűsége, például. Amiről ott is váltottunk pár szót. Arról, hogy a múlt nem romok és nem múlt, hanem valóság. Nem a mi valóságunk persze, de mégsem úgy járkál benne az ember, mint ahogyan egy kosztümös filmet néz. Vagy ha mégis, hát csakis a legnagyobbakat – mint a Barry Lyndon[2] például. Arról, hogy döntő különbség van aközött, hogy valamire múltként nézek, vagyis egy számomra sosem létezett világként (romok), vagy pedig egy nagyon is eleven, valóságos világként, amely nem az enyém ugyan, de idegenként is járkálhatok benne, és megsejthetek valamit arról, hogy milyen is. Nem arról, milyen volt, hanem arról, milyen.
A Getty villa Kaliforniában számomra olyan volt, mint egy álom az álomban. Mert Kalifornia is valóságos világ, amelyben nem élek, csak bepillanthatok, járkálhatok benne. Már itt is idegen vagyok. És akkor jön a következő fokozat, a római villa. A Getty-villa eredetije Julius Caesar apósáé volt Herculaneumban. De ez az épület itt van, és most van. A maga kifinomult ízlésével és tárgyaival, mű- és használati tárgyakkal. Amilyeneket mi sohasem használunk. Nem olyan pohárból iszunk, amit, ha kézbe veszünk, érezzük a gyönyörködtetés szándékát. Funkcionális tárgyaink vannak, mondhatni, ami fals, hiszen a gyönyörködtetés is egy funkció. Érdek nélkül. Csak úgy. És mi erről már lemondtunk. Nem is lemondtunk, hanem nem része a mi valóságunknak. [3]
Egy nappal a Getty villa meglátogatása előtt, még úton LA felé megálltunk a San Juan Capistrano missziósháznál, és körbesétáltunk. Megnéztük a múzeumban kiállított használati tárgyakat. Durva, valóban egyfunkciós munkák. Lehet inni a poharakból? Lehet. Tárgy, amely nem jelent semmit. Semmit önmagán túl. Elmerenghetünk azon. ha olyan hangulatban vagyunk, hogy őseink – kié is? – ezeket a tárgyakat használták, de ha személyes közünk nincsen hozzájuk – nincsen -, akkor ez nemigen több egyszerű bambulásnál, szájtátásnál, vagy pedig valamiféle szándékolt múltba révedésnél. Hacsak nem vagyunk múltász-szakemberek – nem vagyunk. Annyit azonban bizonyossággal megállapíthatunk, hogy a XVIII. századi missziósok hétköznapi tárgyaira jobban hasonlítanak a mieink, mint a kétezer év előtti rómaiakra. Természetes ez, mondhatnánk, ha nem arról, lenne szó, hogy a kétezer év előttiek jönnének ki jobban az összehasonlításból a XVIII-XXI. századiakkal szemben.
Más szemszögből nézve nem más, mint egy gazdag ember palotája, ami utánozni akar valamit. Volt alkalmam járni másik gazdagember-palotájában is. Huntingtonéban. Az ilyen palotákba a magamfajta (nép) vendégként, a tulajdonos életében nem juthat be. Csak akkor, ha a tulajdonos már halott, ám előbb meghagyta, hogy halála után palotáját nyissák meg a magamfajta (nép) számára. Hogy bepillantsunk, sőt járkáljunk olyan termekben, egy olyan világban, amelybe máskülönben sosem juthatnánk el. Ez már a harmadik álom-szint.
Ja,
és még ott, a San Juan Capistrano missziósházban, mikor a vakító
dél-kaliforniai nap elől az árkádok hűvösébe húzódtam, leültem egy padra, és
rákerestem a neten, mit is érdemes tudni erről a helyről. Többek közt azt
olvastam, ha jól emlékszem, az alapító naplófeljegyzéseiben, hogy a helyi
indiánok barátságosak és együttműködőek. Eszerint legalább kétféle indián van.
A halottak – akik jók, mint az köztudott -, és a többiek, akik ezt követően már
barátságosak és együttműködőek. Ámen.
[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Getty_Villa
[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Barry_Lyndon
[3] Nem fényképeztem poharakat, csak emlékszem rájuk. Mást fényképeztem.
