András László: Két semmi között egy valami (részlet Fób könyvéből)

Utunk során sok mindent elveszítünk; amiről aztán rendre kiderül, sosem volt a miénk.

Abban az időben úgy éltem, hogy ne legyen senki se fontos, semmi se fontos, ne legyen senkim és semmim, mert még egy veszteséget már nem tudnék elviselni. Ezért aztán úgy intéztem a dolgokat, hogy ne legyen semmi olyasmim, amit mindközönségesen vesztenivalónak hívnak. És azt gondoltam, ha nem lesz vesztenivalóm, hát nem is veszíthetek. Bizonyos szempontból igazam volt, máshonnan nézve azonban ez a stratégia a végleges és megmásíthatatlan vereségbe való tompa belenyugvást jelentette, nem egyebet, s mint ilyen állapotban lévén, csakugyan nem veszíthettem már semmit sem. Cserébe kigúnyoltam és megvetettem az embereket, akiknek úgynevezett vesztenivalójuk volt, azaz olyasmi, amiért érdemes élni – legalábbis szerintük –, na tessék, már megint gúnyolódok.

A semmiből a semmibe tartunk sietősen. Vajon jelent-e különbséget az, hogy reflektáltan, vagyis tudva erről? Számít-e valamit ez a tudás az egészről, az egyenesről, túl a szakaszon, melynek világosan kijelölt kezdő- és végpontja van? Sőt, a számunkra kijelölt hosszabb szakaszon belüli rövidebb szakaszoknak is, mely kezdő és végpontokat magunk jelöltük ki, elhatárolván szakaszunkat a két irányból fenyegető semmitől, mi által e szakaszoknak célja, értelme, eredménye stb. lesz helyesen megválasztott értelmezési tartományban (v.ö.: szakaszgyőzelem a Grand Touron). Szóval, számít-e? Nincs válasz, honnan is lenne, hiszen ki másnak számíthatna, ha nem nekem, aki reflektálok és sietek egyik szakasztól a másikig, araszolva az egyenes mindent összeadva is szédítően rövidke szakaszán.

Nekem számíthatna tehát egyedül ez a különbség, de ellenpróba nincsen, hiszen ha van tudomásom, akkor legföljebb úgy tehetek, mintha nem lenne, megfeledkezés vagy egyéb hazugság használatával. De az úgy tevés nem azonos a tudomás hiányával, nem beszélve arról, hogy menet közben amúgy sem igen lehetne cserélgetni a tudomást és a hiányát, arról pedig pláne nem beszélve, hogy ha még lehetne is, az egyes szakaszok különbözősége és megismételhetetlensége miatt ellenpróba nincsen. Olyan megesik olykor, hogy valaki kétszer halad végig egy ugyanolyan szakaszon, de az nem lehetséges, hogy ugyanazon a szakaszon menjen végig kétszer ugyanaz az ember. Azt pedig, hogy a fentiekből egy külső szemlélő mit érzékel és mit nem, és hogy ez jelent-e számára bármit, avagy sem, azt feltehetőleg mindannyian pont leszarjuk halálunk óráján, drágám.