Háborgó vulkánok szigete
Olvasgatom a híreket, megszokásból, vagy csak inkább nézegetem a címeket. Ennyiből is látszik, hogy egyre több a hulladék a magukat komolynak mondó hírportálokon is. De azt is tapasztalom, hogy a kevés, valódinak mondható hír iránt is radikálisan csökkent az érdeklődésem. Salamon János említi[1], hogy a konfucianizmus tanítása szerint, ha rossz a kormányzat, tanácsos a hegyek felé venni az irányt, a taoizmus útmutatása szerint viszont akármilyen a kormányzat, a hegyek között a helyünk.
Talán épp emiatt néztem meg végül egy videót, és olvastam el egy ehhez kacsolódó hírt La Palma szigetéről, ahol nemrég kitört az egyik vulkán. S ha már megnéztem, elmerengtem azon, hogy néhány éve egy szigettel odébb töltöttünk egy hetet. S ha már elmerengtem, beleolvastam az akkori útinaplómba. Felrémlett, azzal a szándékkal írtam, hogy majd esetleg közreadjak belőle ezt-azt. Úgy tűnik, most jött el az ideje.
Lanzarote – feljegyzések
Kávésbögrék a szálláson. Faith. Hope. Hm. A szeretetbögre úgy látszik eltörött.
Növényzet minimális. Pálmafák. És sünflower (kaktusz). Nincsenek szúnyogok. Egyéb rovarok sem, az ablakon nincs háló. Két borzas macska az utcán, afféle csövesek. Zöld papagáj a pálmafán, szürke galamb a kaktuszon. Ez az állatvilág.
De alkonyat előtt fecskék. Mégiscsak kell lenniük rovaroknak.
Fekete pokol, amelyet elhagytak az ördögök is, mert túl nyomasztónak találták. Vulkánokból van az egész sziget. Fekete lávakőből és hamuból, sok apró vulkánból. Szőlőtermesztésre ideális. Csak termőföld nincsen. Ez nem ideális. Komolyabb viharok alkalmával homokot hoz a szél a Szaharából. Ez sem ideális.
Uga-külsőn borkóstoló. (La Geria) Vulkáni dombok között fekete hamumezőn két méter mély, négy méter átmérőjű tölcsérszerű gödrökben a szőlőbokrok. Hogy gyűjtse a vizet. Harmatot. Eső nincs. Se természetes forrás az egész szigeten. Most már van desztillátor, erre épül a vízvezetékrendszer. Ami kevés pálmafa van, azt locsolják. A szőlőültetvények a fekete lávaporban. Bár a talaj és a napsütés tökéletes a bornak, a víz hiánya majdhogynem lehetetlenné teszi azt, amivel szívósan próbálkoznak: bort csinálni. „Sweet or dry?” A dry az ecet, a sweet a cukrozott ecet. Ihatatlanság végső határán túl mindkettő. Ami becsülhető, az az erőfeszítés. Becsülöm is. De inni nem.
Hajdan a kalózok mindig lerabolták a szigetet. Pedig ide hozni kell, nem vinni innen. Hacsak rabszolgát nem.
Global world. Azokon a helyeken ahová pár száz évvel ezelőtt az európaiak legkeményebbjei jutottak csak el, most a legpuhábbak, pecsenyére sült, görbe lábujjú, strandpapucsos, trikós turisták mászkálnak. Ahol Sir Francis Drake kalózai verekedtek a vikingek leszármazottai bennszülöttekkel. És most ezek itt azt hiszik, ugyanott vannak. Már ha tudnak valamit SFD-ről. És azt hiszik, az övék a hely. (V.ö: A Senkiföldjén összegyűltek a senkik.) (A lelki szegények megpróbálnak boldogok lenni sorozatból.)
„Bocsásson meg senor, merre találom a postát?” „Ott az a fehér épület.” (Minden épület fehér.) Az összekötőnk, Barbara (magyar idegenvezető, aki itt él) mesélte, hogy egy César Manrique nevű építész-szobrász-festő találta ki a szigetet. Hogy ne építsenek a pálmafáknál magasabb épületeket. Fehér, lapostetős házak. Tetőtlenek. Kékre, zöldre mázolt ablak- és ajtókeretek, zsalugáterek. Persze, volt aki – miért az jut eszembe, hogy magyarosan? – a lejtő aljára húzta föl a hatemeletes hotelt, és a meredek telek tetejére ültetett pálmafát. Egyvalaki. Ez a Grand Hotel. Ez az egy grand, csak hogy tudjuk, hogy megy ez, de összességében a terv bevált. A látkép egységes. Csupa fehér, zegzugos, lapos ház, ohne emeletek, pont úgy, csak annyi, amennyit a táj – nem is hogy elvisel: megkíván. Manrique egyébként az egész szigetet műalkotás lehetőségeként fogta fel. Tulajdonképpen igaza volt.
Kopár vulkánhegyek oldalában araszol a játékbusz. Látom ezt egy másik kopár hegy oldalán haladó játékbuszból. A fehér házak akár a sziklák. Növényzet úgyszólván semmi.
Őshonos tevék a lávasivatagban. Több ezer – az útikönyv szerint. Hm. Őseik nyilván úszva foglalták a hont, az őst. Marokkóból, a kalandvágyó állatok. Esetleg Odüsszeusz utolsó útjára vitt magával párat. Mint afféle random Noé. Vagy, okulva az evezős sztorijából – addig mégy, befelé a szárazföldön, amíg meg nem kérdezik tőled, mi ez a válladon, evező, bazmeg –, felkészült egy hasonló tenger/sivatag tréfára. Vagy sürgősen kellett távoznia valamely kikötőből – nem először esett volna meg vele ilyesmi – és a teverakományt már nem tudta partra tenni. De végül – hogy miért is? ki tudja? – talán megsajnálta szerencsétlen állatokat, esetleg nem bízott a tevehúsban, vagy éppen azért sajnálta meg őket, mert a legénysége nagyon is – nem tudhatjuk –, mindenesetre partra tette őket a Végzet Hegye előtti utolsó megállónál, mint Tézeusz Ariadnét Naxoszon.
Mindenesetre ennél a konkrét vulkánnál itt van egy bő százas populáció a leszármazottakból. Stüszikalapos tevepásztorok felügyelete mellett 8-10 fős szerelvénybe sorba fűzve egyik a másik után, viszik fel a hegyoldalra a turistákat. Hátukon átvetve egy afféle dupla ülés szerkesztve, gazdaságosan, egy tevére két turista, ha az egyik gyerek, akkor néhány homokzsák is az egyensúly mián. Olyasféle ülések, mint a libegőn. Ez nem libeg, csak imbolyog. 6 Euró/kopf.
Kis kerek, színes pöttyöket osztogat a szpíker. Mi vagyunk a zöldek. Mocskos lilák! (Meg sárgák.) Ők majd másfelé mennek, míg mi jó felé megyünk, ha-ha. (Eszembe jut, hogy Péterrel egy ízben Északnyugat-Magyarországon keresgéltünk egy címet, és mikor elbizonytalanodtunk, Péter kiszállt, megkérdezett egy helybélit, hol is volnánk. Mikor sugárzó arccal jött visszafelé, kérdeztem, na, jó felé megyünk? Azt nem, de jó felől jövünk! – felelte.)
*
Nem öltözöm vörös úszódresszbe, de lemegyek a tengerhez. Enyhe szél. Csak épp annyira, mozogjanak a pálmák, eltűnjön a cigarettafüst. Hogy szüntelenül emlékeztessen: körülvesz az óceán. Csak épp annyira.
Felhőbálna úszik kicsinyével a part fölött.
Felidézni valamit, ami sötét, nehéz, fájdalmas. Nem megy. Nem nyugtalanít, csak meglep. Nem úgy hiányzik, csak konstatálom, hogy semmi ilyesmi nincs jelen. Úgy érzem, valamit tenni kéne ezért, holott. Holott pont ez az, amikor semmit nem kell tenni, csak elviselni. Ez ilyen.
[1] Salamon János: A modern ész kritikája, Kalligram, 2021, 162. p.
