Fóbnak szerencséje volt, mert végre lett járvány és lett háború is, így nem kellett tovább lehorgasztott fejjel, esetenként fogcsikorgatva tűrnie, míg az öregek azokról az időkről mesélnek, amik még egyáltalán idők voltak, szemben ezzel a mai valamivel, ami hát leginkább takony. Fób ugyan nem hitt abban, hogy a járványok és a háborúk növelnék meg az idő mértékét – ezen elmosolyodott –, a gondolat második felével azonban egyetértett a korszellemet illetően, és ezen nem változtatott sem járvány, sem háború. Igaz, az öregek véleményén sem, de ez meg várható volt, hiszen ez természetesen nem olyan járvány és nem olyan háború, mint azok a régi nagyok. Hát persze, bólogatott Fób, de már kevésbé idegeskedett emiatt.
Fób irtózott a haláltól, és esze ágában sem volt meghalni, noha tudta, hogy egyszer majd muszáj lesz, ezért aztán nem is törekedett rá, hogy mindenáron megfeledkezzen erről. És mivel végre lett járvány és lett háború, Fób tudott beszélgetni az emberekkel, és amíg beszélgetett, leste az arcukat, észreveszik-e már, hogy halandók, mert bizony nem volt jó egyedül halandónak lenni. Volt, aki már észrevette. De az emberek jobbára nem szeretik így érezni, ezért ha tehetik, megfeledkeznek. Ezúttal sem tartott soká, csak amíg megszokták a járványt majd a háborút. Fób erre újra elkedvetlenedett. Mert nem volt ellenére sem az istenekkel, sem pedig a halandókkal való társalgás, de az is kétségtelen, hogy elnézőbb volt azokkal az istenekkel szemben, akik egynémely okból, ilyen vagy olyan céllal halandónak igyekeztek mutatkozni, mint azokkal az emberekkel, akik épp ellenkezőleg, azt képzelték, hogy halhatatlanok, vagy csak úgy hazudták ezt maguknak és másoknak, hogy valójában minderről fogalmuk sem volt.
Fób természetesen emlékezett arra az időre, amikor halhatatlannak tudta magát, és abban az időben épp ezért csodálkozva nézte a térdéből szivárgó piros vért, miután halhatatlanhoz méltatlanul elvétette a lépést szaladás közben a folyóparton végigkanyargó rücskös mellvéden. Mindez azonban igen régen volt, vagy ötven éve. Mindazonáltal valahányszor felidéződött benne az eset, újra és újra eltűnődött azon, mi is történt vele, amikor megtapasztalta, hogy nem sebezhetetlen? Vajon csak rájött, hogy halandó, vagy abban a pillanatban változott azzá – tűnődött újra és újra, és az az igazság, hogy arra, amit végül gondolt, igen nagy befolyással bírt az ég állapota, az égé, amelyre ilyenkor felnézni szokott. Ezúttal ólomszürke volt és szinte leért a földig, nedves uszályával végigsöpörve a tél végi liget fakó füvén, és Fóbban megszilárdult a meggyőződés, hogy valaha régen tényleg halhatatlan volt, csak már elmúlt.
