Ha egy történetet elmesél az ember, az egy történet lesz; ha többször is elmeséli, változik, módosul, gazdagodik; ha sokszor meséli el, kezd egyetlen változat felerősödni, hangsúlyok mélyülnek, poénok kicsiszolódnak, toposzok megmerevednek. Ekkor a történet leírható: így volt. Így történt. Így van.
Ha saját életéből mesél történetet az ember, vagyis nem eseményt, jelenetet, hanem történetet, akkor fontos többször elmesélni, annyira, hogy többé-kevésbé stabilizálódjon, de még ne kezdje gazdagságát veszíteni. Ez azért fontos, mert az élet folyik tovább, és a merev történetek, „fejezetek” ha úgy tetszik, gátolják a nagy történet (élet) formálódását, amit viszont minden újabb esemény, jelenet értelemszerűen módosít. Hangsúlyok helyeződnek át, súlyok lesznek könnyebbek vagy nehezebbek, tétek nőnek vagy éppen csökkennek, arányok változnak etc.
Ha mindezt megmerevedett történetekkel, dogmákkal próbáljuk megtenni, akkor –éppen a változásnak, az alakulásnak, az elevenségnek, és a jelen pillanatbeli tiszta értelmezésnek és megértésnek fekszünk keresztbe ezekkel a megmerevedett kinyilatkoztatásainkkal, amikkel szemben egy új, másfajta érzés és megértés, egy új felismerés kerülhet abba a furcsa és kellemetlen pozícióba, mintha hazugság volna. Pedig nem az, csak nem tud illeszkedni a megmerevedett dogmánkhoz. Természetesen a teljes képlékenység sem szerencsés, hiszen akkor állandóan alakot vált a történetünk. Nem kiegészül és formálódik, hanem naponta újraíródik, ami viszont a történetnélküliség rettenetét hozza magával, a káoszt.
Ez nem azonos a jelenléttel, és a tiszta jelenidővel, ellenkezőleg, a múlt kényszeres vizsgálatát hozza magával, újra és újra megvizsgálva és szétszedve és ismét összerakva a történetet, a nagy történetet (élet), amely mégis széthullik minduntalan, mert az egyes fejezetek minden stabilitást nélkülöznek. Olyan ez, mint egy görcsbe merevedett lapocka egyfelől, vagy éppen a túlságosan laza ízületek másfelől: mozdíthatatlanok, vagy ellenkezőleg, nem tartanak semmit sem – de mindenképpen fájdalmasak.
Ha csak egyetlen jelenetet rögzítünk, azt legokosabban naplózva tehetjük meg, tárgyszerűen. Így hozzáférhető a nagy történet számára, ha szükséges. De ha kellőképpen lazák az izmok, viszont nem túl kilazultak az ízületek, akkor a nagy történet könnyen tud mozogni a maga valódi értelme felé, felismerésről felismerésre, mélyülve és szélesedve is. És ha ily módon nem kell rettegni sem a múlt elveszítéséről, sem pedig annak bilincseitől, akkor végre a mai napra nézhetünk világos tekintettel – a nem létező[1] jelen időre.
A beragadás első fázisa, vagyis csak egy figyelmeztetés arra, hogy beragadás kockázata áll fenn, ha gyakran konstatáljuk, hogy „ezt már mondtam/meséltem” etc. Innen még elengedhető a történetünk, még fellazítható. Beragadva akkor leszünk – ha nem is véglegesen, de hosszabb időre –, ha nem emlékszünk már az ismétlésekre, mert az válik meggyőződésünkké, és hangsúlyossá, mindennél fontosabbá, hogy „ez így van/volt”. Így halad a mitologikus gondolkodás felől a dogmatikus gondolkodás felé az ember, amikor is oly mértékben válik eggyé a saját egyetlen és minden alternatívát kizáró narratívájával, hogy ilyen alternatív megközelítés felbukkanását személye elleni támadásként éli meg, s mint ilyet, megsemmisítendőként, s nem csupán egy, az övével nem egyező állítást, hanem már az ő állítására vonatkozó kérdést is.
Kérdés persze, hogy a valóság mely részeinek statikusságára van szükségünk és igényünk, és mely részek rugalmasságára, alakíthatóságára? Könnyű a válasz: minden olyasminek rugalmasnak, változásra képesnek kell lennie, ami saját magunkról, a saját történetünkről (élet) szól, hiszen az napról napra alakul. Gondoljuk csak el, mi lenne velünk, ha olyan szinten rögzítenénk az életeseményeinket, olyan aprólékossággal, ahogyan gyermekkorunkban tettük? Ezeket a felnőtt szerencsére elfelejti, kirostálja – csak a szépre emlékezik, illetve arra, ami fáj, esetleg ez utóbbit letakarja valami széppel. És csak az öregkorban jönnek majd vissza mindazok a történetek, immár óriásivá nőve, afféle gonosz démonokként űzve-hajtva bennünket, amelyeknek nem engedtük meg, hogy elfoglalják az őket megillető arány és mérték szerinti helyüket életünk (nagy történet) rendjében.
[1] Szent Ágoston szerint… és bizonyos elméleti fizikai iskolák szerint is
