Amikor bevezették az úgynevezett szép-időt, bizonyos időszakában a napnak csak azok mehettek az utcára, akiket az előzetes esztétikai ellenőrzés szépnek talált. Ilyen komoly feladatot természetesen nem bízhattak az esztétákra, különösen nem a kantiánusokra. „Szép az, ami Istennek tetszik” – állt a rendelet szövegében. Köztudott volt, hogy a rendeletalkotóban Istennek kedve telik, hiszen az is szerepelt a preambulumban, úgyhogy ez a gyakorlatban annyit tett, hogy ami a rendeletalkotónak tetszik, az meg már majdnem olyan, mint ha magának Istennek tetszene. Sőt, pontosan olyan.
A csúnyábbaknak, ha valami okból kifolyólag mégis szép-időben akartak az utcára menni, egy erre a célra rendszeresített papírzacskót kellett a fejükre húzniuk, amin két lyuk volt, amin kiláthattak, és egy nagy hengeres formába bújniuk, hogy eltakarják vele testük sérüléseit, hegeit, ráncait, hájhurkáit. Ha valaki nem tartotta be a szabályokat, akkor – a szépek hívására, vagy szokásos járőrözés keretében – megjelent az esztétikai rendőrség és elvitte. Esztétikai rendőr bárkiből lehetett, ugyanis maszkban és teljes testet takaró bő kezeslábasban dolgoztak. Esztétikai érzék nem volt alkalmazási feltétel, nekik mindössze a papírokat kellett ellenőrizniük, akinek pedig nem volt papírja arról, hogy szép, az csúnya.
A csúnyákat kötelezően takaró papírzacskókra és papírhengerekre egy élelmes cég hirdetéseket rakott az „ápol, s eltakar” akcióterv keretében, egy másik élelmes cég gyártotta ezeket a zacskókat és hengereket állami megrendelésre, és egy harmadik élelmes cég szállította házhoz a kötelező viseletet. „Addig sincsenek az utcán” – lényegében ezzel kerekedtek felül azon a kevésbé élelmes cégen, amely egy nagy központi elosztót tervezett. A viselet, a rajta lévő reklám, valamint a szállítás árát előre levonták a csúnyák bankszámlájáról.
Volt egy legenda, miszerint a szabályt áthágó csúnyákat az esztétikai rendőrség egy titkos szépségszalonba viszi, és onnan megszépülve kerülnek ki. De senki sem találkozott ilyen megszépültekkel, ami érthető, hiszen ha így is lett volna, ekkor már a szépek közé tartozott az illető, a szépek pedig nem szívesen vallottak volna be olyasmit, hogy valaha csúnyák voltak. A legenda mégis élt, táplálta a csúnyáknak az a teljesen érthető vágya, hogy szépek szeretnének lenni. De valószínűbb, hogy a szabályokat megszegő csúnyákat egyszerűen lemészárolták.
Akkoriban a nap legnagyobb részében szép-idő volt, de minden nap volt egy-két órányi csúnya-idő is, amikor a nemszépek takarás nélkül is végezhették a tennivalóikat, mert a szépek igazából emberségesek voltak, csak nem bírták a csúnya látványt. A csúnya-időt a szépek sziesztázásra használták. Keddenként volt egy órányi jó-idő, amikor szépek és csúnyák eltakarás nélkül egyszerre lehettek a nyilvános helyeken, ezért kedden délután egészen közel kellett sétálni, ülni valakihez, hogy megállapíthassuk, csúnya vagy szép, már ha egyáltalán meg akartunk állapítani ilyesmit, és még így is könnyen lehet, hogy tévedtünk, hiszen az esztétikai érzéke bárkit megcsalhat – magyarázta Fób, aki jó-időben szeretett sétálni. De végül a jó-időt megszüntették, mert úgy ítélték meg, hogy csak összezavarja a dolgokat, esetleg kibékíti az ellentéteket, de abban az időben sem zavarra, sem kibékítésre nem volt szükség.
