Egy kis közép-blaszfémiai hegyi faluban, Pontoszban láttam meg a napvilágot, alkonyat előtt. Szüleim korán elhaltak, nagybátyám, az agg Definíció nevelt fel. Tőle származik a híres Pontosz-kérdések című munka, melyet Arisztotelész is sűrűn forgatott. Idővel természetesen új kérdések merültek fel, de a hagyomány tisztelete miatt csak újraszámozták a könyv fejezeteit, s noha jó néhányszor bővítették, a főcíme megmaradt Pontosz-kérdéseknek.
Nagybátyámat kollégái biztatták, hogy írja meg – mindenki várta, nagy siker lett volna, az már bizonyos – a Pontosz-válaszokat is. De nagybátyám ennél bölcsebb volt: sohasem foglalkozott válaszokkal, azt másokra hagyta. Ugyanakkor már a kérdéseivel is magára haragította a vallások képviselőit. Nagy Konstantin idején Blaszfémia tartomány forrongott. A régi istenekkel viszonylag nyugodtan együtt tudtak élni a népek, nem röhögött hangosan senki, de az már nem hiányzott, hogy olyan új istent hozzanak, aki nemcsak hogy lenyomja a többit – legyen ez az ő bajuk -, de elkezd belepofázni a Pontosz-kérdések új kiadásába, mindenáron megakadályozni igyekezvén a megjelentetést.
Definíció – nagy bánatomra – ezt már nem érhette meg, de valószínűnek tartom, hogy ha megéri, akkor sem mondott volna mást, mint hogy nem éri meg. S feltehetőleg az új isten képviselői amúgy is eltették volna láb alól őt, aki soha, senkinek sem volt láb alatt. Jómagam ekkorra már felcseperedvén igyekeztem méltónak lenni a hagyományhoz, noha abban az időben már kérdést megfogalmazni is veszélyes volt. Al-Catrest kezdtem tanulmányozni, és megkíséreltem lépésről lépésre végighaladni azon az úton, melyen ő – második mesterem – járt, és a „minden egy” tézistől lebilincselő és kalandos szellemi utazás során eljutott a „mindegy” téziséig.
Ezt mindenképpen meg kellett említenem, mielőtt rátérnék arra, ami sokáig oly sok keserűséget okozott nekem. Az új isten képviselői mindent megtettek azért, hogy a Pontosz-kérdések utolsó példányait is megsemmisítsék, de nem jártak sikerrel. Így hát egy másik ördögi tervhez folyamodtak – ahogy tapasztaltam, vallásukban az ördögnek ugyanolyan nélkülözhetetlen, sőt fontosabb szerepe van, mint az istenüknek. Elfogtak engem, és amíg testem rabságban tartották, a nevem alatt kiadták a Pontosz-válaszok című munkát a saját szájuk íze szerint.
De talán ez a csapás is hozzásegített ahhoz, hogy lélekben követni tudjam Al-Catrest, úgyhogy mire fogvatartóim szabadon engedtek, nem csupán hiábavaló lett volna tiltakoznom a nekem tulajdonított szerzőség ellen, de már úgy voltam vele, hogy „mindegy”. Most sincs ez másként. De az ember olykor megtesz dolgokat a barátai kedvéért, s mivel jómagam barátja vagyok az igazságnak, hát az ő kedvéért most megemlítem, és – ahogy mostanában mondani szokás -, akinek van rá füle, hallja.
