Minden kantinos lop. Ez nem titok. Évezredek óta úgyszólván szinonima hadsereg és a lopás (no meg az erőszak, de ezt most hagyjuk), csak bizonyos hadseregeknek további attribútumai is voltak, így például egyesek eredményesen támadtak, esetleg az ismert világ nagyobb részét meghódították amellett, hogy loptak, mások meg eredményesen védekeztek e mellett. A Magyar Néphadseregnek nem kellett efféle megpróbáltatásokat kiállnia, nem kellett se támadnia, se védekeznie, így egyenletesen, kiszámíthatóan és zavartalanul lophattak az egy csehszlovákiai bevonulást leszámítva. De aztán az is elmúlt.
Abban az időben a Magyar Néphadsereg sorállományú (konkrétan: tápos) katonájaként (honvéd) töltöttem az akkori alkotmány és honvédelmi törvény által előírt sorkatonai szolgálatomat. Akkoriban készültem fel arra, hogy védjem a hazámat (spoiler: nem került rá sor), egyben közvetlenül megtapasztaltam az általános lopást.
A sofőrök gázolajat loptak. A műszaki tisztek alkatrészeket. A komendánsok meg… a komendánsokról annyit elég elmondanom, hogy mikor egyszer raportra rendelt az alezredes, épp a szőnyeg szélén álltam vigyázzban, mikor csörgött a telefon, és végighallgathattam, hogy „harminc mázsa selejtes takarmányborsót”. Aztán egy hétig azt ette az egész laktanya.
Persze a lopásról, csakúgy, mint a berúgásokról mindenkinek van több estére való története – mindkettő a nemzeti kultúránk része. Hogy úgy mondjam, „e kettő”… Természetesen érvényes ez nemzeti hadseregünkre is, amely képtelen meglenni ezek nélkül. De van még egy harmadik is. A kávé. Katonaság nincs kávé nélkül. Most elmesélem, hogyan loptam én, a kantinos.
Mindenki tisztában van vele, hogy a kantinos lop. De senki sem tudja, hogyan. Viszont mindenki tippelget, ötletelget. Például azt mondják, nem adunk vissza húsz fillért a négy forintból az üdítő után. Egyrészt ha kérik, visszaadunk. Másrészt, ha nem kérik, akkor az borravaló, nem lopás. Harmadrészt egy rekesz Márka meggy (vagy szőlő, vagy narancs, hm) 25 üveg, 25×20 fillér az 5 forint. Ha egy hónapban eladok száz rekeszt (nem adok el annyit, csak harminc-negyvenet), az ötszáz forint. Nem rossz pénz 1986-ban, de az, ami: borravaló.
A kávé! A legügyesebbek jól sejtik, hogy a kávé körül van valami, de nem jönnek rá, hogy micsoda. A legkézenfekvőbb feltételezés, egyben a legnagyobb tévedés, hogy hamisítjuk a kávét, vagyis (részben) újrafőzzük a zaccot. A tisztek és tiszthelyettesek ezért szinte mindig megvárják a friss főzést. Gyakorlatilag folyamatosan főzzük a kávékat a kor létező szocializmusának legmagasabb színvonalán (kotyogó). Ami nem fogy el azonnal, az megy egy óriási pumpás termoszba. A gyanakvó, ám fantáziátlan elöljárók azt gondolják, hogy a termoszban (részben) zaccból főzött kávé van. Semmilyen hatalom nem képes őket meggyőzni az ellenkezőjéről. Mindenesetre a kávézás szertartásához szervesen hozzátartozik a kávé minőségének gyalázása (biztos, ami biztos).
A kantint a komendáns zászlóalj látja el Márka üdítővel, Tibi csokival, sportszelettel, Nógrádi ropogóssal, csokis és citromos nápolyival. És kávéval. Délelőttönként, amikor az állomány alakizik vagy kitelepül vagy más szokásos értelmetlen dolgot művel a tiszthelyettesek irányításával, mi, a kantinosok, egy kis kézikocsival elmegyünk a raktárba árut vételezni. Listán vesszük át és írjuk alá, olyan értékben amilyen értékben eladjuk. Ez már maga a kommunizmus. Egy bolt, amelyik nem keres semmit az üzleten. A kávéval is így van. Darálva kapjuk, papírzsákban egy kilót, amiről standard van, hogy abból hány adagot lehet lefőzni, és ezen az értéken vesszük át. Nincs árrés.
De kávéból mindig kevés van. És nem azért, mert az egy kilóból kilencven deka lesz, mire megkapjuk (nyolcvanöt), hanem azért, mert a laktanyába érkezésekor ellopták a felét. De ez mindegy is. A lényeg az, hogy ha megkapnánk is pontosan mérve az ellátmányt, az csak a töredéke annak, amennyire igény van. Innen nézve is működik a kommunizmus, viszont nem működik a kereslet-kínálat. Azaz mégis.
Mert ugyan gyaláznak minket, hogy ilyen-olyan szar kávét főzünk, és biztos zaccból, de ha a kantinban nem volna kávé, abból zendülés lenne. Vagy nem, de a kantinost azonnal kirúgnák, és másnap már mehetne csellózni (konyhaszolgálat, nem részletezném). Vagyis a fő szabály: kávénak lenni köll.
Van a laktanyában egy kis bolt. Éhes és ügyetlen katonák (akik nem tudnak a konyháról ennivalót lopni) itt szerzik a be a táplálékkiegészítőket, úgyis, mint mackósajt, parizer, Melba kocka. Ebben a boltban árulnak negyed- és félkilós szemes kávét, amit helyben le lehet darálni. A kantinos tehát elmegy a kisboltba, és megveszi, majd ledarálja a kávét, a kantinba visszaérve beletölti az üres kincstári papírzsákba. Így a kantin kávéforgalmának fele-kétharmada kívül esik a hadsereg hivatalos ellátási rendszerén. Megvesszük, ledaráljuk, lefőzzük, eladjuk. Mert kávénak lenni köll.
Minden este standolunk. Sosem az a gond, hogy hiányozna a kasszából – minden este ki kell venni a többletet, hogy le ne bukjunk egy váratlan rovancsnál. Ebből a saját beszerzésű kávéból kijön fejenként és havonta nyolc-tízezer forint a két kantinosnak. Akik közül az egyik én vagyok. Aki egy évvel azelőtt az újpesti könyvtárban havi kétezerötszáz forintért dolgoztam.
Két hónap után szinte megőrültem attól, hogy lebukunk. Hogy nem veszik észre? Hogy nem jönnek rá? Egyszer kéne megnézze valaki az ellátmánylapot, és rögtön rájönne, hogy abból ugyan ki nem jön napi háromszáz kávé. De nem nézi meg. Egyszer kéne valaki számoljon. De nem számol. Egyszer kéne megállítson valaki, amint jövünk a kisboltból a frissen darált kávénkkal. Egyszer kéne felnyomjon valaki. De nem állít meg senki, nem nyom fel senki. Pedig mindenki tisztában van vele, hogy a kantinos lop. Csak senki sem tudja, hogyan.
Mindez nagyon régen volt, harmincöt éve. Ma már nyilván mindez egészen másként megy.
