A Biatorbágyi Kisgombos Könyvesboltban működő Szószövő Műhelybe tizenéves diákok járnak. Az elmúlt hónapok műhelymunkái az alapvető esztétikai minőségek megismerésére és kortárs szerzők hangjának megértésére épültek. Tanítványaimmal most ezekből a stílusgyakorlatokból állítottunk össze egy válogatást. Fogadják szeretettel! (Molnár Krisztina Rita)
Saár Petra (14 éves)
Futás, fürdés és egyéb hobbijaim
Szvoren Edina-stílusgyakorlat
Szeretek futni. Szeretem ahogy a hajamba belekap a szél, ahogy érzem a szabadságot, és ahogyan leelőzöm az anyukákat a kanyarban. Az én anyukám nem szokott futni, legalábbis én nem szeretném, hogy fusson. Már így is elég neonba bújtatott csacsogó hátsót láttam. Talán túl sokat is. Biztos ezért nem futok már, csak álmomban. Alvás közben a legjobb szelni a rekortán rákvörös, napégette hátát. Ilyenkor az apukákat is lehagyom, elhúzok mellettük, és nem nézek vissza, csak futok, mert tudom, hogy úgysem érnek be többé. De jó ez így, maradjanak is mögöttem. Fürdeni is szoktam. Szívesen. A Balatonban leginkább. Máshova nem megyünk a Mamával, pedig neki igazán jól állna az utazás. Azért, mert nem fél a repüléstől, és mert miközben sétál, olyan szépen, kellemesen rugóznak a barna hajcsigái. Onnan tudom, hogy régen még jártuk a világot, Anyával, Apával, Mamával, Papával, de már nem megyünk, mert a Mamával nem szeretjük az autókat, főleg a piros Opeleket. Hiszen ki akarna egy olyan járműben utazni, aminek vérszíne van? Pont, mint a nullás vérnek. Ismerem, mert láttam és szép színe van, csak amikor egybemosódik az Opelével, az pazarlásnak tűnik. Furcsa, mert azt hittem a nullás vércsoport ellenálló sok mindennel szemben. De úgy látszik mégsem. Vannak meglepő dolgok az életben. Valószínűleg ezért nem szoktam fürdeni sem. A Balatonban. Már. Kár, mert hiányzik az Anyu fürdőruhája, amin kék alapon trópusi virágok voltak, meg az Apué, ami egyszerű fekete, de nagyon jól állt neki. Meg a lábam is hiányzik, de nem annyira, mint a futás, a fürdés, az Apu, az Anyu meg a Papa.
Maradékmentő
Lázár Ervin-stílusgyakorlat
Kár, kár, hogy nem az oroszlánok találták meg ezt a lányt. Tényleg milyen kár, mert éheznek
már mióta. Kár, kár, hogy nem láthatják ezt a földöntúlian szép lányt. Vékony lábú,
hattyúnyak kezű, gombszemű, heccgoboly hajú lehetett egykor. Most nincslábú, békanyak
kezű, lyukszemű, de a hecchaja megmaradt. Kár, kár hogyha itt maradnak ezek a vadállatok a
környéken. Akik homokölelésbe löknek egy ilyen hölgyet, és előtte még kiabálnak is vele,
nem túl kedvesek errefelé. Kár, hogy nem értek a kétmancslábúak nyelvén. Érdekel, mit
kiabáltak. Az oroszlánok is félnek tőlük, de nekem szövetségeseim lehetnének. Nem tudom
hogy kár-e vagy nem kár, hogy csak ritkán jönnek, mert nagyon félelmetesek, gyorsak, és
közelről meg messziről is esznek, vagyishogy tudnának enni, mert még a levét sem
nyalogatják le semminek. Kár, kár, mert lé az ritkán jut. Pedig amilyen finom, szívós, folyós,
cseppenős, szippantós és piros, csoda, hogy otthagyják a kétmancslábúak. Lányt szeretek
maradékozni. Érdekes az íze, és ha előbb lelem meg, mint a többiek, belakmározok egész
hétre. Kár, kár, azért, hogy láttam mi történt vele. Kidobták a nagy fekete zajrobajból, és ott
is maradt. A többit nem figyeltem kár, kár, mert nem vagyok én olyan kegyetlen, hogy végignézzem. Csak a puszta csenddarabkáit láttam elkallódni. Szétszaggatták bizony a csendet, kár, puffanásokkal, tocsogással, csiszogással, sivításokkal. Rossz visszagondolnom. Nem is lényeg, csak az, hogy itt van ez a földöntúlian szép lány. Vékony lábú, hattyúnyak kezű, gombszemű, heccgoboly hajú. És még mozdulatlan is. Jaj, jaj, de csodás az a heccgoboly haja, jaj, jaj de finom a leve. Kár, kár, kár, kár.
Giccsek:
Tavaszi réten haladok, szívem, mint a nyúl ugrál
Pollenbe szippantó pici nyúl, mi tüsszent
S mire feleszmél ott se vagy már
Torkomban gombóccá formálódik a lélek
Mikor megpillantalak téged
De hova figyelsz? Szíved ablaka még nincs felém kitárva
Vágyjak még utánad? Rám is szánod majd elméd vagy minden hiába?
Hát mit műveljek? Kit pusztítsak? Hogy neked tegyek eleget te angyali dáma
Somlai Jana (17 éves)
(Borzalmasság)
Nem engedett
Az idős néni ott ült a tolószékben. Vékony keze a karfába kapaszkodott, erőtlen papucsos lába
a padlón pihent, mint az emlékei, elmozdíthatatlanul. Ősz, dús haja elaludt fonásban
a vállán, fogatlan arca beesett, az összes csontja kilátszott. Póklábszerű ujjaival utána-utána kapott az embereknek, és segítségért rimánkodott, feloldozásért. Ha elkapott valakit,
annak csókolta kézfejét, karját és mint a bilincs, nem engedett. Aztán Szűz Máriához
imádkozott, és összekulcsolta két kezét.
Az ápolók megszokták jelenlétét, és ha tehették, nagy körben kikerülték, és mentek dolgukra.
Csak az újak szaladtak oda hozzá, és miután tudatosították, hogy nem tudnak rajta segíteni,
követték tapasztaltabb társaik viselkedését.
Három fiatal érkezett az otthonba közösségi munkát végezni. Pezsgő, vidám leányok és egy
kedves, társaságkedvelő fiú. Egyikük sem múlt el tizennyolc éves. Az egyik lány kitolta a
kertbe a nénit, és próbált vele beszélgetni, de nem értette az elmotyogott szavakat, süket
fülekre talált. A másik odaszaladt a feletteséhez, és megkérdezte, mit tegyen, ám azt
tanácsolták neki, hogy ne foglalkozzon vele. De amikor legközelebb rákulcsolódtak a hideg
ujjak, nem hagyta sorsára. „Kér inni, baj van, miben segítsek?” Nem, nem lehet érteni a
választ. Úgy döntött hát, hogy a recepcióhoz tolja a nénit, de hiába kérte, hogy tegye fel a
lábát a tolószék lábtartójára, füle botját sem mozdította. Hát leguggolt elé a kislány, és erővel
próbálta elválasztani papucsait, és hosszú próbálkozás után sikerült is neki. Miután odatolta a
recepcióhoz, szólt, hogy a néni motyog valamit, ő nem érti, segítsenek. Nem tudtak.
[ És volt a fiú, aki a lányok után egy nappal érkezett. Ő csak nézte rémülten, és a szívében
csapkodó szánalom félelemmel párosult. És ő rohant, rohant, hogy hozzon segítséget, fel az
emeletre, de felettese más feladatot bízott rá, és kimentette, hogy megkönnyebbült
bűntudattal teljen meg. ]
És volt egy nő, talán a lánya, aki dinnyét hozott neki egy műanyagdobozban, és beszélt hozzá
kitartón, próbálta a kis darabokra vágott gyümölcsöt ügyetlenül az ódon szájba
egyensúlyozni. Mesélt egy kislányról és egy kisfiúról, akik jól tanultak és sokat gondoltak rá
és a kisbabáról, aki már a hasáról a hátára tudott hengeredni. És fogta a póklábszerű ujjakat,
szorította őket erősen, hiába mondták neki, hogy ki tudja, mit fogott meg előtte az a kéz.
Kilencvenöt hosszú év, és lám ez lett a néniből. Ki tudja, miként élt, miket tett, mire emlékszik. Már csak az ijedelem és a tehetetlen szánalom maradt a kívülállóknak. Három hősünk az egy hét letelte után továbbment. Éva nénit többé nem látták.
Somlai Hanna (17 éves)
Átjáró
(Fenségesség)
Zöldellve nyújtózol te
Csoda. Néha pihensz-e?
Vagy egész nap tartod koronád,
Az átjáró kaput odaát.
Neked nincsen hajtásod, giccsed,
Őszinteséged a kincsed.
Schauermann Léna (14 éves)
Hinta
(Elégikusság)
Lámpák gyúlnak kint az utcán
A nap sugara alkonyul
Lányok nevetnek
két gyerek veszekszik
Járnak az autók
Csak a hinta áll egyhelyben
Vézna fácska karján
Régen itt alma érett
de vége
mint a tavasznak
zöld csalán közt
a rozsdás játék
már csak a szél lengeti
nyikk–nyakk–nyekk
Kiruccanás
(Abszurd)
Régi vágyam, hogy világot lássak, így, bár sok év után, végül mégiscsak eljutottam egy utazási irodába.
– Neve? – förmedt rám egy gülüszemű alak az asztal túloldaláról.
– Zsiga – hebegtem behúzott nyakkal. Mégiscsak idegen volt e sürgető stílus komótos életemben.
– Nos, Zsiga – hangsúlyozott minden egyes szót a férfi – mondja, van valami elképzelése, merre legyen a séta?
– Séta? Hát, talán valami nem túl távoli hely lehetne – motyogtam. – Franciaország semmiképp. Arrafelé legszívesebben keresztbe lenyelnének.
– Nem túl távoli? – csücsörített a szürke zakós. – Akkor ajánlom az utca sarkát – biggyesztette a száját. – A maga fajtájának még az is érdekes lehet.
– É–Értem – zavarodtam össze. – Nincs valami más esetleg? – tudakoltam óvatosan.
– Nos – sóhajtott, azzal lassan felnyitott egy hatalmas, molyrágta könyvet. – Á, meg is van. Talán a Fertő–tó?
– Az pontosan hol is van? – kérdeztem torkomban dobogó szívvel.
– Na mi van? A föld alatt él, hogy még ezt se tudja? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét.
– Á, eszembe jutott. Az tökéletes lenne – feleltem.
– Egyedül vagy párban gondolja?
– Hárman szeretnénk, én, a feleségem és a barátom, tudja ő még nem házas.
– Nos, értem. A busz kedden indul – zárta le a beszélgetést az alak, majd már húzta is volna le a redőnyt.
– Bocsánat! – mukkantam meg újra. – Tudja, nem vagyok egy utazós típus. Mondja, mit csomagoljak el? Papucs, párna kell? Az étkészlet már túlzás? Tudja, ha én pakolok, végül elviszem magammal az egész házat.
– Azt látom! – morrant rám, miközben végigmért és becsapta a kisablakot. Behúzott szemmel csúsztam el onnan.
Hancz Bernát (16 éves)
Giccs
(Instavers)
gluténmentes tej
úgy hiányzol te, szívem
hűtőszekrényéből.
Szépségedet egy nap biztos
ellesem
mint késő ember a busz után,
mögötted futok kedvesem
Milyen rút!
Gúnydal
(Rútság)
Befelé a zajból, megkövült tekintet.
Trallala trallala
Karja az ajtón s azt hittem beintett.
Trallala trallala
Szétálló szemek, borvörös orr.
Trallala trallala
Úgy látom ember, megjárt a kor!
Trallala trallala
Homérosz ránézett és inkább megvakult.
Trallala trallala
Teremtőm, áruld el! Ó, hogy lett ilyen rút?
Trallala trallala
Angyali üdvözlet
(Fenségesség)
Akkor hallottam a szédülést.
Még messze volt a pirkadat,
az est vénült,
és fény gyúlt a szív alatt.
A fény tompán kattogott,
felperzselte a csarnokot.
Mikor az angyal lépdesett,
megértettem a lényeget.
Mert míg a hajósok partra várnak,
porba hullnak barkaágak
és köszöntik az életet.
De, A pillanat. Ez a Pillanat:
Itt maraszt. Nem ereszt.
Méhemben magaszt,
hátamon kereszt.
