Lapszámajánló 2019/1. – Debüt

Legújabb lapszámunk Debüt rovatában Dezső Kata, Kellerwesser Klaus versei és Tarcsay Zoltán prózája. Egy-egy verssel és egy novella-részlettel ajánljuk a lapot.

Dezső Kata: Jégvirágos udvarunkon átutazóban

 

a te oldaladon, remélem, helye lehet ennek a versnek,

 

Elég közel állva leolvashatod, mi maradt rám apámról,

ehhez arcommal a tükörnek állok,

más jellegű örökséggel nem büszkélkedek,

se autó és hatalmas vagyon,

se gondosan őrzött levelezések;

 

mi, akik itt maradtunk, múltunkat magunkba rejtjük

és nem osztjuk fel egymás között, ha rólad,

a megszokott hiányról kell beszélni,

mit is tudnánk mondani, amikor hozzád, apánk,

már csak közös felejtés köt,

illatodat, ideges szavaid állagát sem tudjuk felidézni

 

Apám egy gyönyörű száj mögötti férfi,

hazugságait egyből elárulja orra felé törő,

nyeregszerű felső ajkának állása,

elárulta akkor is,

mikor kocsmalépcsők és idegen férfiak előtt

elszavalt könyörgéseimből hazazavart,

jövök nemsoká, mondta,

nem jön időben, tudtuk

 

A tündérmesékben miattad nem hiszek, apám,

a jók korán halnak, a rosszak átörökítik alkatuk

sanyarúságát elhagyott nyomorultjaikra,

a te idődben az ivás, az enyémben a felejtés a legrosszabb szokás,

amit rokonaink ellenére elsajátítottunk

 

Így állunk most, apám, látod,

22 éves lettem, sokat fogytam,

arcom már nagyjából állandó,

famíliánk veszteségeit vonásokként hordja

 

milyen kijátszhatatlan megoldás volt ez tőled:

elrontott életek közül mindig a megkezdetlennel,

a legrövidebbel megúszni

 

Nem haragszom rád, apám,

téged több volt, aki elhagyott,

rájuk szemünk színe vigyáz,

anya azt mondja, téged lát bennem,

nem tudom, kioltaná-e az érzést,

ha nem a lánya lennék,

nem is az egyetlen férfi az életében

 

 

hogy haragudnék, apám,

zajlik körülöttünk minden,

amit tizenhárom évvel ezelőtt

megálmodva adtál elénk,

 

Búcsúzom, apám, árnyaid vedd magad mellé,

ha megpihenni térsz,

minden fényt elnyom a föld, tudod,

a térkép a benned élők hálózatáról elveszett,

egy kérlelhetetlen férfi ökölbe szorított markában az örökség,

 

csak ne látnám szemeden keresztül sorsom kikerülhetetlen szakadékait,

lelkem belőled oltott hiányát

 

Tarcsay Zoltán: Kiderülés

– részlet

Alétheia még nem volt biztos benne, hogy mindez valóban történik-e, vagy megint csak képzelődik, de mindenesetre tetszett neki ez a balladai homály. Még sosem volt állásinterjún, úgyhogy nem tudta pontosan, hogyan kellene viselkednie. Mindenesetre gyorsan végiggondolta a lehetséges történetvázlatokat, hogy ki is ez a Terminátor és mi fán terem a Társaság (emberkereskedelem, kincsvadászat, cirkusz, párhuzamos valóságok, űrlények, időutazás). Belátta, hogy jelenlegi helyzetén aligha lehetne rontani. Végül kézfogásra nyújtotta a jobbját. – Mikor kezdhetek?

– Rögvest – bólintott helyeslőleg a Szemüveges, és röviden megszorította Alétheia kezét. – Jobb lesz, ha máris indulunk. Attól tartok, nem volt alkalmam hivatalosan engedélyt kérni – és még udvariasan hozzátette (legalábbis Alétheia így hallotta): – Jöjjön velem, ha élni akar.

A férfi felpattant, a falhoz lapult, és kinézett az ajtón. Megragadta Alétheia kezét, és maga után vonta. Végigszaladtak a folyosón, elkerülve a biztonsági kamerák ádáz kereszttüzét. Rendületlenül közeledtek a kijárathoz (legalábbis Alétheia remélte, mert fogalma sem volt, merre a kijárat). Mikor befordultak a sokadik sarkon, hirtelen megszólalt a sziréna. Mindenfelől lábdobogás hallatszott, különféle antik szörnyek hörgése és fogcsikorgatása. A Terminátor, akit ezek szerint a jók átprogramoztak, hogy neki segítsen, most elővette a fegyverét, és intett, hogy maradjon le, amíg ő elintézi az őröket. Három lövést hallott és néhány csontroppanással kísért hatalmas ütést. Alétheia kimerészkedett a fedezékből, hogy felzárkózzon, és kikerülte a szanaszét heverő csápos, sokfejű khimérákat.

A hangszóróból most megszólalt Oresztész dörgő szirénéneke.

– Léthey! Azt hiszed, kijutsz innen? Azt hiszed, odakint jobb lesz? Hogy odakint vár a valóság? Egyáltalán tudod te, mi az?

Erre Alétheia megtorpant, mert volt benne valami, hiszen honnan is lehetne tudni, hogy mi álom és mi valóság, mi mítosz és mi történelem. De ekkor eszébe jutott, hogy ő most Orpheusz és Eurüdiké, és hogy nem szabad visszanézni az Alvilágba, csak menni kell előre, különben mindennek vége. Így hát csak ment, követte az ellenséggel egyre viaskodó kiborgot, akinek arcáról már valami félig letépte a bőrt, és most kilátszottak a fémes belső részei – az aranygyapjú…

Már az előtérben voltak, körülöttük indák tekeregtek, mindenhonnan nyálkás szemgolyók pislogtak elő, kénes füst gomolygott ki a Tartarosz feneketlen bugyraiba nyíló emésztőgödrökből, és pokolbéli szörnyek minden elképzelhető és elképzelhetetlen változata vég nélkül özönlött feléjük. Alétheia röviden elgondolkodott, hogy most a konvenció szerint félni kellene-e, vagy például sírni, vagy sikítani. De nem volt idő elhatározni, mert épp a drámai tetőponton voltak, amikor mindjárt összecsapnak fejük fölött a borzadály fekete hullámai, és valami végső hősi áldozatra van szükség a hajszál híján való happy endhez.

Rémülten látta, hogy sehol sem látja a kedves Terminátort, és ráébredt, hogy még egy telefonszámot sem adott neki, amin elérhetné a társaságot, és ha ki is jut az utcára, rögtön hívják majd a rendőrséget és a különböző kommandós osztagokat. És vajon odakint jobb lesz? És ott majd vár a valóság? Egyáltalán mi az?

Oresztész ekkor megjelent félelmetes testi valójában, kezében világító szigonnyal, és leginkább Poszeidónra hasonlított, ahogy egy legyintéssel feléjük sodorta a bűzlő, fekete áradatot, szája sarkában pedig ott rángott a kétszínű vigyor. A szemüveges robot (akinek a szemüvege útközben elveszett) utolsó erejével Dr. Sz. T-re vetette magát, pár másodpercnyi időt nyerve Alétheiának, aki letépte magáról a ráfonódó polipkarokat, és egy ugrással kint termett. Visszanézve még látta, hogy odabent hű robot-megmentője kinyújtott hüvelykujjal lassan alámerül a fortyogó káoszba, majd az egész épületet nagy robajjal elnyeli a föld.

Alétheia zihálva a földre rogyott, mint aki rémálomból ébred. Zsebkendőt keresett, hogy megtörölje a homlokát, de a zsebében csak egy gyűrött papírfecni volt, rajta pedig egy ismeretlen telefonszám (persze nyilván egyetlen számot sem ismert).

 

 

Kellerwessel Klaus: baudaleire

 

A szomorúfűz hetekig csak a vicceimen nevetett

tűzcsapokkal lejtettem én tüzes, forró táncot

oroszlánná szelidítettem a macskaköveket

s öregnénik homlokáról leloptam a ráncot

 

Kátyúk helyébe kanyonokat hoztam

vaslogika ellen ezer bársony csodát

s mindvégig azon morfondíroztam:

vajon mi rímel arra, hogy baudaleire?

 

Galambhadakkal víg hangversenyt búgtam,

a szöknikész időnek szóltam: gyereide!

s bájos kis apokalipszisokat súgtam

márkakurvák éhes füleibe

 

S bár belefulladtam minden pocsolyába,

hátbadöfött az összes járókelő

de megrogyadoznak előttem a házak

s új rend szökken lépteim nyomán elő

 

Ez a város már az enyém,

hát járom szórakozottan

panelárnyak hercege, én!

s még mindig ötletem sincs, mi rímel arra, hogy baudaleire