Legújabb lapszámunk szépirodalmi rovatában Tomaji Attila, Egressy Zoltán, Lackfi János, Fellinger Károly, Lokodi Imre, Debreczeny György, Molnár János, Kántor Zsolt, Riersch Zoltán, Szakállas Zsolt, Krippl Gréta , Szálinger Balázs, Nagy Betti és Kiesz Réka írásai. Utóbbi elbeszélésének egy részletével ajánljuk a lapot.
Kiesz Réka
Aszak (részlet)
Zsaklin (sic!) irodalom-filozófia szakpárral terhelt médium-hard rocker volt Szolnokról. Szőke, vékony, franciás, hatalmas motorral, hatalmas Zolival és hatalmas bernáthegyivel. Volt benne valami sajnálatosan márais, amitől Aszak zsigerileg félt. Mindenről negyed kockásspirálnyi véleményt írt tömött gyöngybetűs sorokban, érthetetlen filozófiai támasztékokkal megtámogatva. „Érted, vagy csak vigyorogsz, Aszak? Ne röhögj, vagy nem kapsz cherry-brandyt!” Aszakot igazából nem sok mindennel lehetett kordában (megfélemlítve) tartani, de a beígért hamis-túrógombóc megvonás (Zsaklin volt a házias, lásd: hatalmas Zoli) és az eldugott közös kuporgatásból lopott pillanatokra szánt Sherry brendi fájó pontjai voltak kitaszított elmebajában.
Kevés volt az esélye, hogy Laura a TéÓn Aszakot válassza lakótársául, de Anyuci megint megmagyarázta, hogy „Rékuska (ez volt Aszak beceneve a Bogaram és a Normálisvagyédeslányom után), téged az istenek (sic!) szeretnek.” Aszak később, úgy nagyjából tizenhárom, Laurával eltöltött szilléri nap után tudományosan levezette magában, hogy az istenek tulajdonképpen rohadékok.
Laurában minden sok volt. A hatalmas göndör fekete haja, a tömött nagyra tátott vigyora, olcsó-szempillaspirálos szemei, tömött testű félmeztelen jelenetei Aszak esti nyugalmában, kétes eredetű „barátai, jógijai, mesterei”. Ennek nem voltak szimpla haverjai. Mindenki egyből tanítójává, gurujává, követendő atyafranccá lett szemében, amitől Aszak csak viszolyogni tudott. „Ki a franc fogja tudni melyik marha vágja el nemcsak a te hurkás nyakadat, hanem az enyimét is? Idehozol mindenféle jöttmentet, már két este zabálták meg a levesporomat és azsaklin befőttjét!”
Tulajdonképpen nem is annyira a gégevágás, mint a drága (42 forintos) zacskósleves fájt a nyelvésznek meg az irodalmárnak. Laura már akkor marketinget tanult, tudta, ha mosolyog és a jó erőkről beszél gyertyával gyújtogatva a padlószőnyeget, mindenki a lába előtt hever.
Laura biológiai anyja (volt ugyanis „mester-anyja”, aki valamilyen csakrális spirituális beavatáson átesett Laurán, és így jöttek rokonságba) és szerencsétlen sorsú nevelőapja (innen azért még lehetett volna menekülnie) eszelősek voltak, fogalmuk sem lehetett gyermekük elfajult kapcsolatairól, tomboló dühéről, forgó nagy szemeiről. Szombat reggelenként azonban boldogság költözött a panel négy fala közé, mert megjött Rózsika néni („Tegezzetek vagy a seggetekre verek!”), és ellátta Laurát mindennel, ami a fogyását gátolhatta. Aszak és Zsaklin ilyenkor kaptak egy-egy fokhagymás lángost („Mit fog a Zoli szólni, ha egy hét után találkozunk végre, én meg bűzölgök, mint egy resti?”) és gyakorlatilag újabb hat napra le voltak kenyerezve.
Aszak magányos volt, ha Zsaklin nem volt otthon. Bebújt a lány ágyába és tudta, ha a szorosan falhoz tolt ágyat picit elhúzza, jobb kéznél fent, szinte párna magasságában van a titkos Sherry brendijük. Egyedül sosem ivott, csak mikor egyszer sötétben várta Zsaklint, mert nem mert lámpát gyújtani, nehogy Laura megtudja, hogy itthon van. A zárt üvegajtó mögött látta Michael Jackson XL-es méretű szilléri változatát csattogni, csámcsogni és föl-alá járkálni egy szál jobb nem tudni miben. Ezt nem lehetett bátortalanul elviselni, az üvegre bízta eszméletét.
Aszak és Zsaklin tíz hétig bírták a folyamatos kifosztást és lelki megrázkódtatást („Megzabálta anyám lecsóját, amit Szolnoktól cipeltem a rohadék Szeged állomásig azért, hogy ez még tovább hízzon?!”), és újabb kérelemmel, mit kérelemmel, felszólítással fordultak a Diák Önkormányzathoz az augusztus folyamán még gólyaként kérvényezett kollégiumi celláért.
„Jó, akkor Zsaklin, nevezd meg, hogy kit szeretnél magaddal egy szobában az Ökoban, és akkor adom a kulcsot, ma este már mehettek is!” Zsaklin felsikoltott, mint aki legalább is a lottó ötöst nyerte meg. Elüvöltötte magát, nem irodalmár-filozófushoz méltóan, hanem inkább úgy, mint egy médium-hard rocker: „Aszak! Aszakkal szeretnék egy szobában lenni!” Ez utóbbit már kicsit félénkebben mondta, nehogy a lelkesedésétől visszakozzon a mindenható bizottsági tag.
Aszak visított, ugrált (egyesek megrökönyödésére, mert akkoriban sem volt már könnyed jelenség, bár a lopott zacskóslevesek földjén azért ő is belesatnyult a viharba), rázta a térdét és a vállát, Laura családnevét kántálta kellemetlen jelzők társaságában, kezét az égnek emelgette, mint ahogy a nyári Edda táboros fotókon látta. „Kussolj már te hülye, még valamelyik szektás beköp neki, és megtudja hova költöztünk!” – feddte meg Zsaklin, aki kettejük párosában a józan észt képviselte (amolyan kanti erotikával átérezve).
