Imádja a vizet, de még nem tud úszni. A legközelebbi szabadstrand egy kis homokos-füves pamacs a lomha folyású Müggelspree partján, de azért mégiscsak folyóvíz, szóval öt-hat méternél nem megyünk beljebb. Nem várok tőle észszerűséget, de ez nem előzékenység vagy jófejapukaság: az elmúlt három, vagy inkább hat, de leginkább negyven év alapján, amiről beszámolhatok, fals is lenne. Azt is mondhatnám, az észszerűtlenség örömteli gyakorlása a valóság feltételei között egy érvényes, hovatovább racionális megküzdési technika. Így aztán állunk a vízben, térdig, combközépig, és várjuk a csónakok, hajók keltette hullámokat. A hullám jó. A legkisebb esemény, a leghangosabb nyugalom.
Ezt a békés, kagylóhéj-kereséssel tarkázott álldogálást valószínűleg szeretné akkor is, ha nem vándoroltunk volna ki. Vasárnapra viszont egy olyan program jut, amit a hely szelleme nélkül aligha találtunk volna ki magunknak. A Bibi Blocksberg egy viszonylag érdektelen rajzfilmsorozat volt, egy gyerekboszorkány varázsolja ki magát benne mindenféle banális helyzetből, a kilencvenes évekre jellemző lustasággal és átgondolatlansággal megírva, amikor a német lólobbi eltérítette ezt az univerzumot, és mint Terence Hillt Bud Spencer mellé, benyomták Bibi mellé Tinát, a farmon élő lovászbarátnőt, került is a páros köré kvízfüzet, játékfilm, és képregény, amiben magyarországi lovardák éppúgy hirdetnek, ahogy a saját mörcsről is minden második oldalon megtudjuk, honnan rendelhető meg a legkényelmesebben. A lényeg: a fél évvel ezelőtti foglalás értelmében vasárnap pónilovaglunk.
Mire megtaláljuk a kijelölt gondozót, megállapítom, hogy az istállószag nem szarszag, noha hasonlít rá. Hamar megismerkedünk a hatéves, bukósisakkal huszonnégy kilós gyereknek szánt lovat, első ránézésre megvan vagy háromszáz kiló. Kínálati piac, a nem tag látogató ül, akire ülhet. Először le kell sikálni a lovat, hogy megismerkedjenek. A gyerekben a bizalom töretlen, teszi, amit mondanak, ahogy mondják, amilyen jól tudja. Próbálom visszatartani a saját félelemaurám kiáradását, amikor a vele egy magasságú, de kétszer szélesebb lábait sikálja, piszkálja a hasát, ahol csikisnek véli. Neki a reszketés még minden vészjósló jelet megelőzően reszketés, úgy is nézi, hívja létre, mint ahogy a vizet rugdosta a múlt héten a hullámok elültével, köszönetképpen visszaküldeni a saját hullámait. Az etetést is így viszonozta néha, kivette a kezünkből a kanalat, a pépbe mártotta és felénk nyújtotta, minden erkölcsön innen, mintha a világ és ő egyenrangú felek lennének.
A lóról megtudjuk, hogy öreg, krónikus hörghurutja van, ezért köhög néha, de nem veszélyes. Valami lehet az emésztésével is, legalábbis az egyórás esemény során ha ötvenszer nem fingott, akkor egyszer sem. Olykor hetesével-nyolcasával, szeszélyes ritmusban, derűs érdektelenséggel elengedve, mint egy Bebo Valdés-jam. A gyerek röhög rajta. Lóvédelmi oktatás nem igazán van, szólnak, hogy mögötte ne menjünk, mert attól fél, ha érzi, hogy ott van valaki, ahova nem lát. Ez a lecsutakolása után lesz érdekes, a voltaképpeni lovaglás során, mert a ló előtt nem tudok menni, mert nem tudom, merre, így mellette megyek, ahol szűk a mezsgye az ösvénymenti csalán és a dagadt ló között, mintha nem a lányom lenne a hátán, hanem egy tánctéren féltené tőlem a nőjét, lökdös sunyin a cakkos levelek felé.
Közben a lovarda mindennapjainak részleteiről is értesülünk, a ló egyik fő ellensége a szudétabögöly, aki lóvért iszik. Az ösvényt kétfelől gesztenyefák szegélyezik, elképzelem az őszi sétákat, ahogy gesztenye és lószar keverednek a porban, mint egy fagyifantázia, a barna megannyi árnyalata. A gyereknek nincs szüksége képzeletre, élvezi a ringást a magasban, élvezi, hogy nem fél a meleg, óriási testtől, amitől én igen. Hazafelé a húszpercenként járó villamosra várva utánaolvasunk a lehetőségeinknek, egy ló vételára négyezer eurónál kezdődik, az etetése, mosdatása meg hogy valahol van, havi háromszáznál. Inkább menjünk évente egyszer-kétszer.
Otthon felírom őszre hogy hívjam fel őket, hogy jövő tavaszra legyen időpont. Közben eszembe jut a tegnapelőtti randim, egy kiszolgált lómázsáló hozzávetőleges pontosságával megállapítom hogy nem lesz belőle semmi, aztán felidézem, hogy idén februárban volt valakim egy hónapig, és megtippelem, hogy mire megint elmegyünk pónilovagolni, megint lesz. Mostanában nem alszom túl mélyen, viszont akár egész éjjel ki tudom tartani ezt a háromnegyedálmot. Csak hullámzom, mintha egy gumimatracon vagy egy csónakban, halomba otthagyott, nyárszagú kötélen.
