A kiköltözéssel nem volt baj, akkor sírtam, amikor először aludt ott a gyerek. Mint aki folyamatosan zuhan, míg végül annyira belefárad, hogy már álmában ér földet. Egy elvált barátom mondta, hogy ilyen lesz és hogy el fog múlni. Másnap kérdezte, milyen volt, mondtam, hogy olyan volt és hogy elmúlt.
A youtube-on pár nappal azelőtt korábban találtam egy felvételt, amin a Beethoven op.73. második és harmadik tétele egyben hallható, így néha reklámblokk nélkül megy végig, ahogy Gould és Bernstein átúsznak az egyikből a másikba. Nehéz a fajsúlyos műveket élvezni, a kultusztól nem fér hozzájuk az ember, ha tetszene, az a gyanús, ha nem, akkor meg az, és az op 73. vitán felül fajsúlyos, így évekkel ezelőtt oda tettem, ahova a Kilencediket, majd egyszer biztos be fog jönni. De ennek a videónak úgy megörültem, hogy pont most, hogy visszacsúsztam a reklámblokkos fogyasztók közé, hogy közöm lett hozzá. Még nem tetszik, mert még nem hallom, de nemsokára fogom.
Az első gyerek nélküli éjszaka utáni héten aztán volt egy délelőtt, amikor úgy éreztem, most menni fog. A kanapén fogok ülni törökülésben, mint jógán tanultam, be fogom csukni a szemem és elengedek valamit, hogy megtudjam, mi az. A vád, hogy pozőrködöm, súlytalanná vált a biztos tudattól, hogy csak magamnak pózolok, és én megbocsátom. A félelmet, hogy ilyen szervetlenül úgysem lehet elengedni semmit, elhárítottam azzal, hogy várjuk a jobb ötleteket. Egy visszavonulás előtt álló gyorséttermi Crew Member szabadidejéért annyira amúgy sem nagy kár. Tizenegy lehetett, de nem gondoltam az ebédidőre sem, csak arra, hogy megcsinálom, leülök és meghallgatom.
Becsuktam a szemem, a zene nem mutatott semmit, a szemhéjaim a világos délelőttből egyenletesen kevés fényt engedtek át, halványszürke és narancs-rózsaszín békésen mosódtak össze, húzódtak külön. Inkább az egyensúlyérzetemmel játszott a zene, de most nem zuhantam, csak mint egy csúszdán, szép lassan lefelé, le lehetett látni róla, le az egészre, na persze nem az egészre, csak ameddig az életem tartott. Mintha egy félszívvel megírt Móricz-ösztöndíjpályázat lett volna, olvasatlan, minden ízében letagadható, iróniaképes és befejezett. Nem sajnáltam, se azt, hogy vége, se azt, hogy ilyen volt, mert voltam és nem voltam benne. Eszembe jutott a vicc a Toldi szerelméből, mire megyünk ketten, áll át a gazda a szőlőjétől Istenhez, amikor ez utóbbi elveri az előbbit. Még hazafiasnak is tűnt, ebből is kijöhet egy áldozati pedigré, egy főre jutó mégis Nobel-díjak, de azért annyira nem volt fontos az ország, hogy Teleki Pál felé vegyem az irányt, noha az indulat, hullarablók, legpocsékabb, nagyjából passzolt.
Inkább arra gondoltam, amire igazán szomorúan szoktam, pedig most csak emlékeztem a szomorúságra, szóval arra gondoltam, amikor megszületett a gyerekem. Hogy előtte elképzeltem, mit fogok érezni és gondolni, de a testem mindent vitt, se gondolkodni, se érzelmeket átélni nem tudtam, mert ujjaktól térdig-könyékig elzsibbadtam, és egy humánum és absztrakció előtti langyostól épp melegebb meleg és tompánál épp élesebb fény volt a hasamban. (A) jó volt.
Hangsúly a múlt időn, mert a kanapén ülve már nem ragadott el a dolog úgy, mint elsőre. Inkább csak az ellentmondás volt kikerülhetetlen, mint egy szemüveg, hogy valami ilyen fontos valakinek, aki mindent csak félig-meddig tud csinálni. Ezt most nem lehet úgy, hogy ha rosszul megy, hát istenem, majd a terapeuta rendberakja a kis szarost. És úgy sem lehet, hogy jól vagy rosszul, de meg van csinálva. Minden nap el lehet rontani, és soha sem végleg.
Aztán felkeltem, azzal, hogy van valami, ami fontosabb, mint hogy hogy nézek ki mellette, hogy viccelek róla, hogy írom meg, hogy magamra találtam a viccbeli negyedik horgászban aki speciel halat akar fogni. Ezzel nem arról mondtam le hogy nevetséges legyek, hanem arról, hogy reflexből és gyávaságból a nevetőkkel tartsak. Néha bele kell állni, aztán hogy ez az abszurd teher vállalása, vagy sőt/ellenkezőleg: felkészülés egy még igazibb, egyenesen jókedvű nevetésre, hát hajlok rá, hogy az utóbbi.
