Befagyott a Müggelsee, mint a helyiek felidézik, nagyjából egy emberöltő óta először. Mintha csak erre vártak volna, vérvörös hokiütők, szénfekete pakkok kerülnek elő a kertvárosi villák pincéiből, és a rahnsdorfi ifjúság megszállja a jégpáncélt. Mi is rámerészkedünk a gyerekkel a hótörmeléknek hála nem is túl csúszós felszínre; életünkben először sétálunk tavon, nekem nagyobb fegyvertény, mert neki minden nap nyújt valami ugyanilyen szokatlant.
Hét, csak hét éjszakai Schicht a mekiben. A váratlan hideg otthon tart elég embert ahhoz, hogy ne legyenek nehéz műszakok. Pláne ha a kasszába osztanak be, kilencre kitakarítva minden, olvasgathatom a gyerekmenühöz szánt könyvet, nem viszi senki, mert 25 éves a Pokémon, és ebből az alkalomból Pokémonkártyák a könyv konkurenciája – nincs gyerek, aki a könyvet választja, nem ember, aki ilyenkor nem enged a gyerek nyomásának. Azért bölcsészként tartozom magamnak azzal, hogy felteszem a kérdést, Spendenbuch oder Pokémonkarte dazu?, ebben a naivan manipulatív sorrendben, de méltósággal fogadva a vereséget.
Hivatalból voltaképp nem kellene kérdeznem: a műszakvezetők még rossz szemmel is nézik, hogy erre fecsérlem az időt, és annál jobban irritálja őket, hogy mindezt a szabályokat követve teszem. Ugyanakkor a kollégáimnak jó, hogy pár másodperccel tovább dolgozhatnak a dobozok összekészítésén. Mindent egybevetve a gyorséttermi karrierről szőtt eleve kétes értékű és komolyságú álmaimat ezzel végképp elengedtem. Nincs más hátra, mint annak a belátása, hogy az olyan természeti erőkkel, mint a pokémonkártyák, ugyanúgy nem vagyok képes vitorlámat dagasztani, ahogy ellenállni sem tudok nekik.
Egyébként visszatértünk a legópiacra, és megállapítottuk, hogy huszonöt év alatt a legó is elkindertojásosodott: egyre nagyobb, egymással egyre kevésbé kombinálható darabok. Még tíz év és egy hetvendekás műanyag víziló marad ebből is, izgalmat csak a kicsomagolása, örömöt csak a birtoklása kínál. De addig ütöm a vasat, kreatívkodom. Az immár négyéves közönségnek annyira semmi új nem tetszik, mert semmi nem olyan dizájnos, mint amit recept alapján csinálunk. Próbálom nem erőltetni, majd megérik arra, hogy többre értékelje az eredetit, mint a hivatalost, majd megtapasztalja, hogy a hivatalosból mindig van még nagyobb, még újabb, még hivatalosabb.
Addig is a tűrt kategóriába be tudom küzdeni a kreatív legózást, feltéve, hogy amit csinálok, az vicces. A vicces a világrend fele, ő és anyu szép, apu vicces. Amennyire vonatból, vénusz légycsapójából és malomból lehet, lemásolom a behavazott, így épp használhatatlan játszótér elemeit, gumihinta, kötélcsúszda, csinálok lólengőt, vízipókot és keresztest, a szövetség ládáját. Valamiért a lapokkal tudunk mindketten játszani, megcsináljuk őket színpadnak és nézőtérnek, a hengerekből kórust, Varázsfuvola-jelenetet és nézőket csinálunk, hátul, mindenkitől külön ül a szögletes fekete egyszer egyes kocka: a színikritikus.
Amikor kifogynak az ötletek, csak a szín szerint megegyező, de legalábbis hasonló lapok és kockák kupacolása marad, az akkor is szép, ha nincs benne semmi fantázia. A zöld lapokból hosszúkás téglalap áll össze, zöld falakat húzok fel rá, köztük lehet kacskaringózni, az ívelt kockák kapukat alkotnak, a lombok ellehetetlenítik, hogy felülnézetből látható legyen az út a téglalap egyik végétől a másikig. Amikor elfogynak a zöldek, kész, ami a végéről hiányzik, elnevezem udvarnak, arra vezetjük át az elejétől a sárga hengert, ami vagyunk. Lefotózom, feltöltöm, A természet kifulladó útvesztője. Noha ki tud-e fulladni egy útvesztő? Talán egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy útvesztő!
Észre sem veszem, hogy nőnap van. Mintha nem lennének napok, csak kisebb-nagyobb blokkok, az egyszer egyes feketétől a nyolcórás műszakokig, amikor aludni kell, hogy tudjak utána dolgozni, vagy dolgozni kell, hogy legyen hol aludni. Mint az Éjkirálynő-áriát a Bergman-film nyomán, színre viszek egy távlatot: elképzelem, hogy történik meg a valóságban és leutánzom, legyek egy férfi, aki lassan betölti a harminchetet. Legyenek a prímszámok pihenők, 31 és 41 között ez lesz az egyetlen. Használjam jól és várjon meg minden.
(A szerző a szöveg megírása közben Berlin város támogatásában részesült.)
