Egész rendes beosztást kaptam decemberre, kilenctől négyig, hétfőtől péntekig, mintha egy rendes munkám lenne. Amikor megköszöntem, mondták, hogy azért nem lesz ez mindig így. Tűnődtem, mennyire csesztek ki másokkal, hogy én irodai beosztásban lehessek, aztán elengedtem aki haza akar menni az ünnepekre, hazamegy, a többieknek meg nem mindegy, az albérletükben vagy a mekiben hiányolják a családjukat? Nem mintha egyenlőek lennénk, de az egyenlőtlenségünk nem a decemberi beosztással kezdődött. Uráltól nyugatra, Földközi-tengertől északra, férfinak, fehérnek, kereszténynek születni – nagyjából én maradok az egyetlen, akin lehet segíteni a decemberi beosztással, hát segítenek.
A krízisintervenciós pszichológusom (további luxuscikk, mint a viccben, ezek a fényre jönnek) tanácsára az egyik kisfőnöknek említettem pár hete, mi a helyzet otthon, válunk, mert a feleségem válni akar, és igazából így, ilyen feltételek között én is. Kicsit könnyebb volt utána, bár sokat nem tudott kezdeni a helyzettel. Kíváncsian, lágyan, mint akit tényleg érdekel, megkérdezte, miért hagyom neki. Szomáliából jött Németországba tizennyolc évesen, akkor még nyolc gyereket akart, ma már csak négyet. Nem tudok sírgödörmélyi hangon beszélni németül, így nem mondtam, hogy ami engem illet, gyerek nélkül azt se bánnám, ha soha többé nem látnám a feleségemet, neki meg nem segítene, ha apu három év után alfahímre váltva meglobogtatná fallikus nugettszedőlapátját, hogy megmondja, hányra legyen ágyban a gyerek, megfürödve, estimát elmormolva.
Nem is olyan rossz otthon, ágyazom körbe a nemzetnyi, ezerévnyi szót, hogy amúgy. A meleg az meleg, a száraz az száraz, a lakás az lakás. A karácsony kitalált, de jól ki van találva. Ha van családod, egyenesen fejesugrást kínál az absztraktba, hogy nem apa, anya, gyerek vagyunk, hanem család, nem bot és vászon, hanem paprikakoszorú, család, ha el nem basszuk. Mondjuk elbasztuk. De ami nincs (a teljesség igénye nélkül: Isten, haza, család), azt elbaszni sem lehet ilyen egyértelműen. Beszélni kell, hogy hogyan lenne jó, aztán megcsinálni. Elhitetni, hogy épp azt csináljuk meg. Hogy most ünnepek vannak, hagyjuk egymást békén, örüljünk hármunkból annak az egynek, akinek lehet.
A karácsony elvontságfétisének további előnye, hogy személy szerint eltávolít egymástól, miközben közel hozza a családot. Spanyol falunapokon használnak három, öt méter átmérőjű paellafazekakat, a körül tisztes távolságra állva, de mégis együtt tudják kavarni a rizst a haragosok is. Vagy mint a teniszezők, soha nem érnek egymáshoz, ha akarnák, se tudnák érezni egymás szagát, beszólni sem szoktak egymásnak, csak nyögnek, úgy üzenik, hogy nesze, de mégis kellenek mind a ketten, hogy legyen értelme a nevük után hadarásnak, hathéthatkettőkettőhathatnégyhétöt.
Így lovalom bele magamat, hogy ha jó, hát lehet még jobb is, kiegyezünk valami ünnepélyességében is semleges menüben, lazac, krumplipüré, saláta, három napra egy üveg komoly, de megnyugtató vörös. 24-én nincs veszekedés, persze úgy könnyű, hogy egy megállóban felejtett utascsoport egymás iránti elvárásaival élünk együtt – a remény és a düh kimerítő, de ritkuló fellángolásait leszámítva – három hónapja.
A gyerek egy nagy láda legót kap, építek neki vízipókot meg keresztes barátomot, kis jóindulattal hasonlítanak, de kis rosszindulattal meg is tudom védeni őket, mert nekik legalább nyolc lábuk van, mint az igazi pókoknak. Mindkét álláspont az enyém, a gyerek nem szól közbe, csak nézi, hogy mi ez, ha megkérdem átlátszóan manipulatív hangsúllyal, ugye hasonlít-e, azt mondja, igen. Az anyja meg őt nézi, látja, hogy boldog, látja, hogy tőlünk, a befogott pofánktól, a mindhármunk ízlését figyelembe vetten sózott krumplitól, az átgondoltan összekattintott póklábaktól az.
Szilveszterkor semmi, kilenc körül ágyban vagyunk mind a hárman, a petárdák akkor verik fel a gyereket, amikor már eleget aludt ahhoz, hogy könnyen visszataláljon. Próbáljuk meg együtt, mondja a feleségem vízkereszt előtt. Ezt akartam, illetve amit akartam, békés ünnepeket a békés ünnepekért, csak úgy, végül is logikusan vezetett ide. Most, hogy végük, persze hiányzik a konkrétum, próbáljuk meg együtt, mint a tizennyolcas szlogen, Gyurcsánnyal megcsináljuk! Nem tudom, mit, meg nincs mivel hinnem bármiben is, de nem tagadom, tényleg jó volt itt most nekünk. Nem kell annyit tudni, hinni. Próbáljuk.
