A lezárásokból akkoriban épp visszább vettek, de megkönnyebbülés nélkül folyt tovább az élet, azzal számoltunk, hogy előbb érkezik el a tél, mint a vakcina, pár napos tervek távlataira szorítva mozogtunk, amennyit lehetett. Ami kettőnket illeti, a válás kimondása után rövid megkönnyebbülést éreztünk, aztán hideget. Pár napra visszakozott, de a status quo visszaállításáról nem lehetett szó, amennyit lehetett, beszélgettünk, amennyire el bírtuk viselni, a lényegről. Az öregek otthona, ahol augusztus óta dolgozik, és a meki váltott műszakban kínált munkát, az általuk hagyott félórákban próbálgattunk hozzányúlni az életünkhöz meg levittük a szemetet. Aztán visszakozott a visszakozásból és akkor onnantól ezekben a félórákban mehettem dohányozni, amikor épp nem volt teli a szemetes.
Talán egy rajzfilmben, a Willy Fogban vagy a Mofliban, láttam egy kocka alakú szobát, aminek a felső lapjára egy láncot erősítettek, aztán annál fogva kiemelték, azon függött, és aztán jöttek a bonyodalmak, és a szoba elkezdett himbálózni, pörögni, és ettől lágyan, de annál bizonytalanabbul csúszott benne minden erre, majd arra, a szinkronhangok aranyosan kiabáltak, a rajzfilmfigurák arcára kiült a rémület. Pár másodperces snittre tervezték ezeket az arckifejezéseket, hogy aztán, amikor mindenki megmenekült, a friss rettegés emlékétől erősebb megkönnyebbülést érezzenek a gyereknézők. A baj csak az, hogy cuki hangok nélkül, csak a képeket láttam heteken át, amikor otthon csuktam be a szemem, és a vége nem a menekülés volt, hanem az, hogy elmentem dolgozni. Az első öt napon két-három órákat aludtam, aztán kialakult a megküzdési technikám (a pszichológia 3. szakszeminárium óta nem hallottam ezt a kifejezést), és lassan fel tudtam tornászni ötre.
Amióta megbeszéltük, hogy elválunk, nem iszom, még annyira se, mint addig. Ezeknek? Meg azért sem, mert a pia csak felerősít mindent, nekem meg most az kell, hogy hozzám gyengüljön minden. Lehetetlen, minden erősebb nálam. A leginkább a görcs, hogy mi lesz. Fel kéne oldani azzal, hogy teszem, ami a dolgom, és lesz, ami lesz. Nem megy, görcsölök azon, hogy nem tudom, mi a dolgom és hogy amúgy sem tudnám tenni. No, akkor ezt oldd fel, nyugodj meg, attól megnyugszol, persze. Mire ágyba kerülök, öt, talán hat csomó szorítja a benne lévő második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik csomót, mint egy szorongásból faragott matrjoskababa.
Aztán lefekvés után mégis elengedem, pontosabban, megadom magam a belátásnak, hogy vesztettem, nincs több erőm azon görcsölni, azon, hogy görcsölök, hogy görcsölök stb., és hogy beláttam, elkezd felbomlani a következő görcs, és ettől, csuda, mint a húsvéti sonkáról a háló, felbomlik az egész görcslánc, csak az a baj, hogy én csak a görcs voltam, és így vele bomlok, aztán így se sonka, se háló, csak fázom, nézem, hogy az ott lenn a testem, visszabújok bele, ott mégiscsak melegebb van, ha megölelném a térdem, jobb lenne, mit nekem bármi, megölelem, ettől jobb, gondolkodnom se kell, hogyan lenne még jobb, már ringatom is magam, kicsit előre, kicsit hátra, a kanapé hepehupái segítenek, hogy könnyebben hintázzak, aztán úgy érzem, elég, legalábbis valahogy ízléstelen lenne folytatni, mintha jogtalanul tunkolnék ebből a filmekből ismert technikából, jó lesz az még későbbre is, meg aztán össze is szedtem magam a következő gyakorlathoz.
A gyakorlat az, hogy elképzelem a legrosszabbat. Mintha egy városba indulnék, amit sose láttam, de tudom, merre van, előttem a félelem, elképzelem, hogy reflektorai vannak és lökhárítója és elüt. Aztán zuhanok. Aztán mint egy találós kérdés, vízben vagyok és mégsem merülök, hanem zuhanok tovább, hirtelen kerültem bele és mégsem csobbantam, nem lélegzem, mégsem fulladozok. Csak lejjebb, egyre lejjebb, olyan mélyen, hogy már sötét sincs, vagy világosban sem lenne mit látni. Aztán szavakra gondolok, nincsenek leírva, se kimondva, csak vannak, mint kezdetben az ige. Halott vagyok. Ő újraházasodik. A szerelem hályoga hamar leesik, de már késő. A férfi hazahozza a munkát, a szervezett bűnözés, kihallgatások, isten tudja, miféle rendű-rangú teendők feszültségét, a bakancsa orra az első látvány, amióta lefeküdtem a ringatózásból, mattszürke, gömbölyű és kemény. Azzal rúg bele abba, amibe, akibe épp akar. Az otthonuk az a hely, ahol egyedül a férfi akarata érvényesül, ez az egyetlen ilyen hely, itt élnek ők hárman. Könnyen el tudom képzelni, ahogy a bútorokba rúg. Ő az első rúgás után a sarokba kucorodik, abban bízik, hogy így nem lesz izgalmas őt rugdosni, akkor jön a gyerek, azt már nem tudom elképzelni, ahogy őt bántja. Ez volt a határ, amíg el merek menni. Itt érek földet, az eddig látottaknak kell meggyőzniük arról, hogy élni akarjak. Meggyőztek.
