A házunkkal majdnem szemben, jó húsz méterre áll. A törzse úgy két méternél kettéágazik. Most kettőnél, amikor ideköltöztünk, egy méternél lehetett. Lombja két-három nagyobb karból fakad, ezzel olyan benyomást kelt, mintha több fa volna egymaga. Ő volt az első ismerősöm itt. Az ablakból rálátok, ha meg akarom állapítani, mennyire fúj a szél, őt figyelem. Körülötte csak fű nő újabb húsz méteres sávban az útig. Nem tudom, mennyi idős lehet. Valószínűleg a lakóteleppel együtt érkezett. Valami elképzelés lehetett arról a távoli, szürke irodákban, ahol az emberi tartózkodás tereit el szokták képzelni, hogy a skatulyatömböket zöld környezetbe ágyazzák. Egész jól sikerült, ha úgy vesszük. Vegyük úgy. A környéken sok a fa, a házak és az út közötti zöld sávban többnyire csoportosan állnak, de itt valahogy keletkezett egy füves terület, amelynek csak egy részét betonozták parkolóvá, a másik része, éppen a házunk előtt, megmaradt zsebkendőnyi rétnek, és a szélén ott áll a fa.
Nem hiszem, hogy sokan tudomást vesznek róla. Egyedül dúsul itt, nincs közvetlen társa, semmi elől el nem tud rejtőzni, még csak nem is hasonlít a távolabbi facsoportok fáihoz. Állandóan pőrén szem előtt van, egyre csak tör fölfelé, ki tudja, miért, hiszen el is fekhetne.
Nem mondanám, hogy beszélgetünk, de azt igen, hogy nézzük egymást. Eleinte persze csak én néztem. Néztem bátortalanul, meg néha csodálkozva. Aztán megjöttek a munkások, ruhájukon kertészeti vállalatra utaló jelzés. Magasra nyúló gépkaron álltak egy fém kosárban, láncfűrésszel a kezükben, és levagdalták az ágait. Egyetlen zöld folt sem maradt utánuk ott fent. Aggódva néztem minden nap. Nehezen hittem el, hogy ez így szakszerű vagy hogy ez volna a legjobb megoldás, de én nem értek hozzá. A levágás nem az én műfajom, a láncfűrész, hogy úgy mondjam, nem a szakterületem.
Három évig alig élt. Minden hónapban lefényképeztem. Álltam alatta és azt mondtam, hogy tartson ki. Nem szavakkal mondtam, már úgyis hülyének néznek a szomszédok, csak úgy üzentem, és reméltem, hogy hallja. Aztán vékony kis kacsokat kezdett eregetni az ég felé. Rájöttem, hogy ez egy lassú menekülés. Nekünk három évnek tűnik, de neki? Rohanva nőtt, egyre csak fölfelé nyújtózva, és én idelentről vagy az ablakból, ahol majdnem szemmagasságban volt az akkor alig létező lombja, minden nap ugyanazzal a szorongással pillantottam rá. Drukkoltam neki. Roham ez, csak valami más vonatkoztatási rendszerben. Igyekvő sárgás rügyezés, a friss csírák cérnavékony ággá nevelése, óránként, milliméterenként. És a téli türelem. Aztán tavasszal újra neki! És ismét a várakozás.
Akkor vettem észre, amikor először új, majdnem teljes lombja lett, hogy nézzük egymást. Kitartó figyelem. Ez lehet a belépési küszöb, legalább évekig kell nézni egy fát, hogy észrevehetőek legyünk. A történés olyan lassú, hogy magam sem tudom, hogy vettem észre, hiszen emberszemmel a túl gyors és túl lassú dolgok érzékelhetetlenek. Felfoghatatlanul lassú tekintet ez, de megrázóan erős. Most is érzem például, pedig háttal ülök neki, egy másik szobában, van köztünk egy étkező is. De lehet éppen fordítva is, lehet, hogy a csillagfényhez hasonlít, évek telnek el, amíg megteszi a nagy utat a maga dimenziójában, de akkor, amikor ideér, öröktől valónak tűnik. Áll a ház előtt, mintha egymaga volna egy egész erdő. Amikor tíz éve ideköltöztünk, ő volt itt az első ismerősöm. És azóta sem lett sokkal több.
