Az a rézsútos csík a hegyoldalban, amely a Fő – és majdnem egyetlen – utcája volt Szegélynek, akkoriban még út volt, ha szélein fel is töredezett, pár helyen át is lyukadt. Csak Gilda, Valter és a Doktor gurult rajta néha kocsival, az egyetlen, öreg terepjáróval. Rajtuk kívül senki nem lakott már a faluban. Ha néha keresztbe dőlt egy fa a Fő utcán, előbb-utóbb valahogy eltávolították róla. Valter szeretett a fejszével dolgozni. A másik kettő nézni sem bírta.
– Egyszer lecsapja a lábát – mondta a Doktor. Egymásra néztek Gildával, és szavak nélkül megbeszélték, hogy ha úgy lesz, hát ellátják, elvileg minden adott ahhoz, hogy ne kelljen belehalnia egy amputációba. Végül nem vágta le. Akár egy órán át is képes volt csattogtatni a fatörzset, aztán úgy tért vissza közéjük, mint egy ősember. Izzadtan, koszosan, együgyű, boldog mosollyal. A Doktor megjegyezte, hogy megvan még a láncfűrész a fáskamrában a háza aljában, de nem engedi meg, hogy Valter használja. Valter erre megrántotta a vállát, ugyan, kit érdekel, biztos meg is buggyant benne a benzin. Azután kifújta magát és hosszan értekezett a fizikai munka gyönyörűségéről, és arról, hogy mindent, de az égvilágon mindent meg kell tudni oldani külső energia nélkül, saját erőből, lehetőleg a legegyszerűbb eszközök használatával, amilyen például a fejsze, és a lelkükre kötötte, hogy ha megint lesz internet, el ne felejtsenek utánanézni, hogy a fejszét is úgy kell-e élezni, mint a kaszát, mert ez életbevágó kérdés lesz itt hamarosan.
– Életbevágó – ismételte Gilda, hogy nevessenek egy kicsit.
– Akinek fejsze van a kezében – tette hozzá a Doktor –, az mindent tűzifának néz.
– Hát, ott is hagyhatom azt a fát az út közepén – morgott Valter.
– Hogyhogy? Még nem aprította fel? – kérdezte Gilda áttetsző tekintettel. A Doktor a teásbögréje takarásában vigyorgott. Valter kirohant a kerti vízgyűjtőhöz, ledobta a ruháit és gyors, durva mozdulatokkal sikálni kezdte magát.
– Mire bejön, megbékél – mondta a Doktor még mindig vigyorogva, és teljesen fölöslegesen. Mindketten tudták, hogy így lesz, olyan régóta ismerték egymást, hogy néha az az érzésük támadt, néhány helyzetben jobban tudják, mit fog tenni, hogyan fog reagálni a másik, mint hogy ők maguk miként fognak. Beszélgettek erről is, idő volt rá. Idejük volt a legtöbb. Ahhoz hasonlóan, ahogy a táguló világegyetem végtelen idejében a a legvalószínűtlenebb dolgok is előfordulhatnak, sőt elő fognak fordulni valamikor, egy előre nehezen meghatározható pontján a térnek és időnek, köztük is szóba kerülhetett bármilyen apró, megfejtésre vagy legalább feltárásra váró téma. Ami valamelyikükben felmerült, arról beszéltek, ez volt a játék egyik főszabálya. Megesett, főleg télen, hogy egész nap az ovális asztal körül ültek és beszéltek, játszottak és elképzeltek, a nap vége egybefolyt a következő nap elejével, és amikor végül zsibbadt végtagokkal aludni tértek, már nem emlékeztek rá, hogy amiről beszélgettek álom volt-e vagy emlékek felidézése, vagy az egész nap csak bent történt-e meg, a koponyájuk végtelen sötétjében.
Gyakran próbálták próbálták a döntéseik láncolatát felfejteni egyszerű példákon keresztül. Aznap este, amikor Valter aprította a fát, azután tényleg megbékélt és együtt vacsoráztak, azt képzelték el, mi volna, ha le akarnának gurulni a Wranglerrel a városba – akkor még nevezhették városnak –, de elakadnának, mert éppen egy ilyen keresztbe dőlt fa állná az útjukat valahol lejjebb. Ki volna az első, aki kiugrik a kocsiból felmérni a helyzetet, ki mondaná először, hogy szerinte mit kéne tenni és így tovább. A kérdés nem is a sorrend volt, inkább az, mennyire befolyásolja őket a saját lépéseikben az, hogy a többiekről milyen pontosan tudják, mit tennének.
A Doktor ovális asztala körül ültek, és nagy komolyan elképzelték a szituációt. Volt erre egy kidolgozott technikájuk, a szemüket is lehunyták, észre sem vették, hogy ennél a játéknál sosem vágtak egymás szavába, mindig csak az beszélt, akinek éppen mondanivalója volt. Valter és Gilda biztosak voltak benne, hogy a Doki vezetne és ő szállna ki elsőként, ezt Gilda mondta ki. Valter folytatta azzal, hogy ők ketten ezért egy percig várnának, amíg a Doki a fejét vakargatja odakint, azután ő is kiszállna a kocsiból és néhányszor elsétálna a fa mellett, dörgölné az állát, vagyis a szakállát, mert akkoriban szakállas korszakát élte, azután javasolná, hogy hasogassák fel a fát és hordják az út szélére, mire a Doki azt mondaná – folytatta a Doki –, hogy a hasogatás meg a cipekedés sokáig tart, inkább próbálják meg a vontatókötelet ráerősíteni és húzzák ki annyira szélre, hogy elférjenek mellette. Gilda azt mondta, hogy ő keresné elő a kötelet, azután a kormány mögé ülne, megfordulna a kocsival, amíg Doki és Valter rákötik a fát a kötélre, aztán a vonóhorogra, elvontatná az útból, és anélkül, hogy visszafordulna, kiszállna, hogy átadja a helyet a Dokinak.
Sok évvel a beszélgetés után, amikor már az utat alig lehetett útnak mondani, és már hosszú ideje nem ereszkedtek le a völgybe, egy reggel, hosszas cihelődés után mégis nekiindultak. Magukhoz vették a fegyvereket, amelyek nélkül akkoriban nem mertek volna kimozdulni, hálát adtak a tartós üzemanyagért és a majdnem új felnikért, amit öt éve szereztek, beültek az öreg Wranglerbe, hogy a fák között, a kátyúk lyuggatta szerpentinen valahogy a levergődjenek, és elcseréljenek pár konzervet némi lőszerre. A Doki vezetett, Gilda mellette ült, Valter a hátsó ülésen terpeszkedett, combjára támasztva a fegyverét. Ilyenkor azt játszotta, hogy drogkereskedő egy dél-amerikai városban, a környék ura. Szegély határától jó két kilométerre egy fa hevert keresztben az úton. A Doktor kiszállt, megállt a kocsi előtt, vakargatta a fejét, kisvártatva Valter követte, fegyverét meggondolatlanul a hátsó ülésre dobta, azt mondta, fejsze kell ide, de a Doki leintette, vontatást javasolt, Gilda elő is szedte a kötelet a csomagtartóból, jó erős kötél volt, tonnákat is elbírt volna, azután beült a kormány mögé, megfordult a kocsival, a másik kettő odakötözte a fát a vonóhoroghoz, Gilda óvatosan gázt adott, szép lassan az út szélére húzta a súlyos törzset, az ágak pattogtak, ropogtak, azután anélkül, hogy visszafordította volna a kocsit menetirányba, kiszállt és átadta a helyet a Dokinak.
A városban nem sok sikerrel jártak, vagyis semennyivel, egy fickót találtak, aki a határban alvó szupermarket romjai között lakott sokadmagával és azt ígérte, hoz valakit, akivel üzletelhetnek. Mikor azonban tizenöt perc múlva sem jött vissza, nyomasztóan kiszolgáltatottnak kezdték látni magukat a szeméttel teleszórt parkoló közepén, és inkább gyorsan hazaindultak. Otthon aztán a Doktor nagyszobájában, amely étkezőül is szolgált, az ovális asztal mellett ülve megbeszélték, hogy jó nagy marhaság volt elpazarolni ennyi üzemanyagot a semmire.
– De legalább a fát visszavontattuk az útra hazafelé jövet – mondta a Doktor. – Egyfajta természetes sorompó.
– Lejjebb egy szakaszon szinte nincs is út, mi is csak érzésből közlekedünk. Ki akarna ide egyáltalán elindulni kocsival? – kérdezte Valter.
– Sosem lehet tudni.
Gilda egyetértően bólogatott, de nem nézett egyikükre sem, az asztal opálossá kopott lapját fürkészte, mintha látna benne valamit, aztán megszólalt.
– Mintha egyszer már átéltük volna ezt.
– Mit? – kérdezte a Doktor.
– Ezt, hogy egy fa fekszik keresztben az úton, meg kell állnunk és elvontatnunk.
– Nem, szerintem még nem volt ilyen – mondta Valter meglepően határozatlanul –, de most, hogy mondja, mintha…
– Mintha megtörtént volna velünk mindez egyszer? – kérdezte a Doktor.
– Nem tudom – mondta Gilda –, lehet, hogy csak álmodtam.
