Az év első napján kutyaszarba lépni, remélem, szerencsét hoz – gondoltam, amikor az év első napján kutyaszarba léptem. A babona szerint egész évben azt tesszük majd, amit az első napon, és habár azt állítom magamról, hogy nem vagyok babonás, azért azon az állásponton vagyok, hogy jobb nem kockáztatni. Főleg, ha az ember egész nap legszívesebben csak heverne a kanapén. Márpedig nem bontakozik ki előttem annak a sikeres és boldog új évnek a képe, amelyhez a kanapén heverés vezet. Ez az én formám: nincs elég fantáziám a sikerhez. Mindenesetre erősen remélem, hogy a kutyaszar nem fog egész évben kísérteni. Eddig bejött.
Az első napot azonban továbbra is kutyák kísérték, nem csoda, az idő január elsején kifejezetten kedvezett a kutyáknak – és így a gazdáiknak –, nagy számban voltak jelen a mi kis erdőnkben, amelynek látogatását természetesen belevettem a rituális sétába, mert habár olyan sikeres és boldog új évet is nehéz elképzelni, amelyben véget nem érő erdei sétákat teszek, a meggazdagodásomig hátralévő idő eltöltésének mégis ez volna az egyik legjobb módja.
Igaz, kicsit kevesebb emberrel még jobb volna, de az erdőben rohangáló, szaglászó, legelésző kutyákhoz mifelénk hozzátartozik az úgynevezett gazda. Becenevén: gazdi. Aki különféle beceneveket ad a kutyának. A névmisztikában kicsit jobban hiszek, mint a szilvesztert és a január elsejét övező babonákban, egyik kedvenc játékom például a nevek kitalálása. Persze helyből kudarc, mert hiába hiszek mélyen abban, hogy léteznek Ildikó-szerű nők és Kálmán-típusú férfiak, juszt se hívják őket úgy. Nem csoda, hiszen a nevet rögtön születés után kapjuk, amikor mind egyformák vagyunk. Nagy ritkán mégis eltalálok egyet-egyet, amitől úgy érzem magam, mintha ötösöm lenne a lottón, de legalább hármasom, ami már fizet. Van egy halvány sejtésem, hogy ez a képesség fejleszthető, bizonyára összefügg az életkorral, a divatos nevek ismeretével, de erre még nincs konkrét bizonyítékom. Büszkén mondhatom, hogy ez csak egyike számos, tökéletesen haszontalan sejtésemnek a világról. Képzeljünk csak el egy Klárát, Imrét vagy Laurát. Ugye? Nem beszélve arról, hogy hol vannak ma már az Ellák, Irének. De attól még, hogy hol vannak, nagyon is el tudjuk őket képzelni.
Sokkal nehezebb dolog megtippelni egy kutya nevét. Ballagok a nyirkos, lombkoronátlan erdőben, nézem, ahogy a szél hajtogatja fönt a kopasz ágakat, egy darabig hallgatom, ahogy egymáshoz ütődnek. Kiérek a közkedvelt útra, amely keresztülvezet az egész erdőn, és rögtön egy falka kutyával találkozom. Valójában nem egy falka, ők is éppen most találkoztak, van köztük egy husky-szerű, egy németjuhász-keverék, és egy nagy, leginkább játékmackóra hasonlító, göndör bundájú kutya. Kicsit lassítok, a gazdák párbeszédéből hátha kiderülnek a nevek, de nem. Amíg az emberek fecsegnek, a kutyák lelkesen szaglásszák egymást, afféle erdei facebook, mindenki igyekszik a legelőnyösebb oldalát mutatni – esetünkben a seggét – és mindenki igyekszik a másikét minél gyorsabban szemügyre venni egy esetleges későbbi mihezkezdés okán. Szimpátia esetén nyomnak rá egy lájkot. Úgy tippelem, hogy a husky-félének valami nyomorúságos neve lehet, olyasmi, mint a Krisztofer, a németjuhászra nincs ötletem, a régi falusi Cézárok jutnak róla eszembe, de ő városi kutya, nem lehet tudni. A nagy, mackószerűt Jackson Pollocknak nevezném, ha én volnék A Gazdi, nem hasonlít rá, de a jellegében van valami. Ha Pollock ezt hallaná, szerintem értené, mire gondolok.*
Továbbmegyek, egyre kevesebb a kutya, ahogy közeledem az erdő másik vége felé. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis van vége az erőnek, több is, én például mindig az egyik végén megyek be, így jöhetek ki a másikon. Előfordult már, hogy a másik végén mentem be és emiatt az egyik végén kényszerültem kijönni, azt az élményt senkinek sem kívánom. Szóval, haladok, amikor meghallom a zörgő trappolást, a következő pillanatban Jackson Pollock rohan el mellettem. Szemmel láthatóan rendkívül sürgős ügyben jár el, palotapincsiszerű hármasikrek érkeznek szemből. Most, na, most ki fog derülni, gondolom, az ember – aka gazdi – muszáj, hogy utánaszóljon. Úgy is van: Buksi! – kiabálja, aztán még egyszer, kicsit erélyesebben, de Jackson Pollock rá se hederít. Mit mondhatnék, tökéletesen megértem.
—
*A halott híres emberek jó emberek, mindent megértenek.
