Smid Róbert kritikája Vajna Ádám Oda című kötetéről.
Eltekintve attól, hogy Antal Balázsnak kihívója akadt a rövid kötetcímek terén Vajna Ádám személyében, az Oda úgy viszonyul az addig belőle közölt versekhez, ahogyan Rihannának a rétegzeneként aposztrofált dancehall hagyományából táplálkozó Anti albuma az azt felvezető Bitch, better have my money c. hiphop slágerhez.
Egyfelől az olvasói elvárások szemben találják magukat azzal, hogy Vajna kötete a legkevésbé sem simul bele a fiatal költészet divatos beszédmódjaiba a szereplírai fókuszával és a ritmusosság helyett a rigmusosság preferálásával. Másfelől viszont az eddig is olvasható versek szépen beépülnek az Oda által megképzett kontextusba, és nem feltétlenül a tárgyiasságon keresztül megképzett szubjektivitásra vagy a természetlírára korlátozzák Vajna poetikájának olvashatóságát. Bár a kötet nem tagolódik ciklusokra – ami első olvasásra nem éppen elnézhető malőrnek tűnik, viszont az újraolvasások során e hiány egyre kevésbé zavart –, kompenzációképpen nagy műgonddal összekapcsolt verseket kapunk. Az egymást követő darabok az olvasás előrehaladásával párhuzamosan mintha egy hegyvonulatot rajzolnának ki a szemünk előtt. Innen nézve pedig a kötet közepén elhelyezkedő legrövidebb szöveg, az Egy kontinens benépesítése akár metaalakzata is lehet ennek a mozgásnak a zárlatában megfogalmazott eseménnyel, hogy „a hegyek mögött feltűnik a kőkorszak.” Néhol ez a lírahegység a Mount Rushmore-ra hasonlít, amikor a próteuszi költő szerepét veszi magára a megszólaló, és különböző karakterek önbemutatását tolmácsolják a versek. Máshol pedig Gaudi organikus építészete által ihletett, posztszürrealista monumentum képét ölti, amikor nonszensz elmélkedéseket olvashatunk (A föld megmagyarázása, Barokk tudósok tartása). Aztán persze ezek között még markánsabb ormokat alakítanak ki az ikerversek (Kasztília hercegnője, Sir Walter Lawry Buller élete). A vonulat egységes redőzöttségéért pedig a (például a pleonazmusok által kialakított [„áldott, édes, independens, győztes, erős ország” {A zoknigyár varrónője}]) gondolatritmusnak és az intertextusoknak az egész köteten végighúzódó kompozíciója felel.
Az említett rigmusosság az Oda valamennyi versét jellemzi, és ez esetben egészen konkrétan a szocialista dalok és szerzemények költészeti normává emelését kell rajta érteni. Nemcsak azért, mert a kötet verseinek jelentékeny hányada kombinálja a gyári munkát és a termelést az ezektől első látásra nagyon távol eső témákkal, mint a hitélet, a szerelem vagy a művészet. Hanem gyakorlatilag a szocialista munkadalok kifigurázását (gondoljunk itt a hajdan nagy népszerűségnek örvendő Markos–Nádas–Boncz-kabarékra) is kifigurázza. Méghozzá azzal, hogy költeményként komolyan veszi a rigmusokat; a dalok imitálásával és az így kapott passzusok beillesztésével a versek egyben rávilágítanak a propagandadaloknak a mondókákkal és a népdalokkal fennálló rokonságára is. Teszik mindezt a közös költészeti eszköztár felmutatásával, elsősorban az ismétlések különböző fajtáival, mint amilyen a reduplikáció egy adott szón belül („denevérvér” [Júliám védőszentje]), az anadiplózis („Kihúzni a kútból három veder vizet, / Három veder vizet kell vigyek uramnak” [Németh Eszter ura]) vagy az anafora („Júliám szeretem, Júliám otthagyom” [Júliám védőszentje]). A kötet az így felmutatott „népiesch” ritmust még megtámogatja visszatérő Arany János-allúziókkal: a balladákra való tematikai, ritmikai és a kellékek szintjén történő rájátszások tovább problematizálják, az eredeti munkásrigmusok műviségét – a népdalokkal való rokonsággal szemközt.
A kötetnek ez az alapállása már anélkül is némi politikai tónussal rendelkezne, ha Aranytól egyébként nem az A walesi bárdokra történne a legtöbb utalás (pl. Egy szerelem lehetőségei, A longobárdok híres királya, Sir Walter Lawry Buller élete), és nem Tamási Lajos ismert ’56-os verscímének átütemezése kerülne kiemelt pozícióba a Védőszentem c. versben („a vér úgyis fekete. // A pesti utcán piros.”). Ugyanakkor a nyíltan közéleti tartalommal bíró aktivista beszédmóddal szemben ténylegesen szarkasztikus hangnemet üt meg ez a költészet (A forradalmár egy napja). Arany átmentett bárdjainak tehát nem az ellenállás vagy a változás kierőszakolása jutott feladatul, sőt, az A forradalmár egy napjának párjaként az A költészet egy napja éppen az alkotást egyéb hétköznapi elfoglaltságokkal helyettesítő költő ideáljának poetikáját propagálja. Hovatovább a Pásztorok ébredésében – mint Káin és Ábel történetének újraírásában – a munkásosztálynak a költőkkel való együttélése nyíltan isteni büntetésként érthető; nesze neked, váteszszerep! Hol lehetséges rámutatni akkor végső soron arra, hogy Vajna mégis felteszi a kérdést: milyen közéleti regiszter azonosítható líraiként, illetve a költészet milyen potenciállal rendelkezik a politikai tétek terén?
Talán nem egyértelműen ott, hogy a kötet kimondottan kondicionálja a végén helyet kapó Függelékkel az Esterházy-féle Függő olvasásmódot (ehhez hasonló még az Egy mondat politikai és magánéleti lehetőségeinek lábjegyzetelési technikája). Mert EP Termelési regényével szemben nem a Zeitgeist retorikájának a bemutatása történik meg Vajnánál – az Oda legfeljebb annyiban korszakspecifikus, amennyiben a már említett Arany- és Tamási-rájátszásokon keresztül a ’00-ás évek iskolai ünnepségeinek élményanyagát idézi meg. A kötet szabadon ugrál kontinensek és történeti periódusok között az időben, ezzel az internacionalista termeléseszményt mégis a történelmi láncolaton kívül és szenvtelenül, ennélfogva analitikusan és szisztematikusan képes vizsgálni és feldolgozni a versekben. Ez a fajta komolyság annyiban eredményez humort a kötet darabjaiban (megjegyzem, igen gyakran), amennyiben Vajna poézise a doktrínáknak tulajdonképpen nem az abszurdba fordítását hajtja végre. Elemző lírai diszpozíciójával inkább kimutatja az esztétikailag vitatható rigmusokról, azok milyen mértékben táplálkoznak az irodalmi hagyományból (és annak költészeti, retorikai eszköztárából), a megverselt ideálokról pedig éppen azt, mennyire nevetségesek.
Vajna így értett termelési verseiben a toposzok irodalmi intézménye is tüzetes vizsgálat alá esik: azok egyszerre érthetők topografikus helyekként és visszatérő költői képekként. Elzász például a német többségi kisebbség komplex viszonyrendszerének földrajzi lenyomatává alakul, ráadásul magyar testvérvárosának, Piliscsabának a behozatalával a történelmileg jelentős német kisebbsége megtöbbszöröződik. Hovatovább a legenda az országokon átívelő mondakincsre apellálás miatt olyan regionális műfajként tűnik fel, amely bizonyos környékeken bizonyos változatban konkretizálódik: a modernkori Salomé levágott fejjel már csak pénzérmén találkozik, Szent Ottilia védőszentként úgy választható, mint egy szuvenír a boltban. Ezt a fajta geopoetikát még megtámogatja a – szintén mindig adott (nyelv)területhez kötődő, ám határokon átnyúló – trubadúrlíra hagyománya is, amely a szeretett nőben tulajdonnevesíti a népnevet (Németh Eszter ura). A kötet egyik abszurd csúcspontja ismét csak a helyek költészetéhez kapcsolódik: Sir Walter Lawry Buller ornitológusnak született sir nélkül. Bár nem látott madarat, a sir nélküliség nemcsak a rang hiányára vonatkozik, hanem a hangzása miatt a tollak felé fordulását is megmagyarázza. A nyitott élete – hogy miként sikerül megírnia egy tanulmányt egy olyan madárról, amit sosem látott – ellentétbe kerül a közegével, a szigetország körülhatárolható zártságával, amelynek szülöttjeként sírt fel először, de nem biztos, hogy sírját is ott találjuk majd.
Az Oda tehát a termelési verseiben az alkotás általános logikájára kérdez rá, ennek érdekében pedig egyik megszólalójának kétértelmű kérdése mentén orientálódik: „Úgy-e kedves gyermekeim, / nektek mindegy, / akármelyik rendben beszéljek valamit elő?”. Mert a kötetben tényleg egymásra csúsznak és átfedésbe kerülnek rendek és rendszerek, amikor a szakosztályi elnök grófi beszédet tart (A civilizáció definíciója), és felborul az időrend is, amikor Kasztília tizenhárom évesen gyermekágyban meghalt hercegnője nagyjából ötszáz éves gazdasági tervet készít a külszíni fejtésre alapozva. Az A hesbónbeli halastók cégstruktúrája termelési jelentésként is ezért válik összeolvashatóvá az azt megelőző A kémiai folyamatok vége c. verssel: ennélfogva előbbi monoton és szintaktikailag nyakatekert nyelvezete – ami önmagukba zárt tautológiákkal és nem statisztikai előrejelzésekkel telített – szerzői munkanaplót eredményez, vagyis a készülő műalkotás vázlatát. Ennek az összeolvasásnak a fonákja a kötet egyértelmű állítása saját magáról: a költészet is egy termelési folyamat, a kulturális produkció része, ennyiben pedig a termelést tematizáló műfajok talán a leginkább önreflexívek, és azok kerülnek a legközelebb a líraiság leglényegéhez. Az A szocialista munkaversenyek első napjaiban például a tárgyias líra általányos alanya és a társadalmi valóságot visszatükröző, a zsdanovi kultúrideológiát kiszolgáló alkotások személytelensége, hamis objektivitása olvad össze: „Az általános alany odalép a pulthoz, és így szól: / E mű célja, hogy feltárja a modern társadalmat / működtető gazdasági törvényszerűségeket.” Az ilyen passzusoknál képes az Oda rámutatni azokra a poetikai fogásokra, melyek a költemények alapvető szintjén jelen vannak: a munkát vezérlő ritmusra és ütemre a prognózisok, elemzések és kimutatások kiiktathatatlan alkotóiként (gondoljunk itt a legismertebb magyar hexameterre, az „Áfásszámla-igényét, kérjük, előre jelezze” kiírásra); jelentés és végrehajtás nem különülnek el egymástól ezekben a darabokban. Könnyen alakítanak ki ezért a szövegek a bennük ismétlődő passzusokkal koncentrikusságot, versspirált – ez bár a termelés csődjeként jelentkezhet mint zárt és semmire nem vezető, monoton munkafolyamat, de egyben a poézis győzelméről tesz jelentést a munkaversenyen!
(Vajna Ádám: Oda, Scolar, 2018)
Smid Róbert
(Megjelent a Pannon Tükör 2018/5. számában)
