“Ám a direktor pont ezért nem hitte el, hogy Ryan kibírja úgy, hogy ne nézzen a pályára. A srác győzködte, hogy neki a klubérdek az első, így, ha a stadionban lehet, az sem zavarja, ha a helyére szögezik. Felvették.” – Pető Péter írása
Fordulj meg, Ryan, baszd meg, most nyerjük meg a kibaszott bajnokságot! – üvöltötte Justin a legjobb barátjának, aki háttal állt a pályának. Mindig háttal állt a pályának. A kapu mögött, az L szektorban teljesített szolgálatot, évtizede a biztonsági szolgálat megbízható munkatársa, soha az életben nem fordult meg mérkőzés közben, még a válla fölött sem próbált hátrapillantani. Ennyi idő alatt megtanulta a vele szemben állók, a legszenvedélyesebb West Ham-szurkolók arcán nézni a futballt. Hangok nélkül, szemekből olvasva is tudta már, hogy Felipe Anderson lép-e el az embere mellett, Fabianski-e az utolsó remény, Javier Hernandez kocog-e a kispadhoz, hogy beálljon csereként.
Noha a kelet-londoni srácok többsége arról álmodik, egyszer ő lép el az embere mellett, ő lesz az utolsó remény, ő kocog a kispadhoz, Ryan már kölyökkorától tudta, az egyetlen esélye, hogy a stadionban lássa a csapatát, ha háttal áll a pályának. Azóta tudta, hogy zongorista apjának kalapáccsal törték darabokra az ujjait a West Ham-huligánok. Majd miután ezzel végeztek, összetörtek egy korsót, hogy aztán üvegdarabokkal szúrják ki a szemét, kalapácsokat rajzoljanak az arcára. A Szűz Nagymamához címzett fogadó melletti sikátorban vakították meg.
A férfi éppen Ryant kereste, aki mit sem törődve szülei intésével, minden alkalommal kiszökött, hogy imádott csapata szurkolóival nézze a fiúkat valamelyik kocsmában. Justin apja meg a többi nehézsúlyú mindig vigyázott rá, tudták, hogy egyedül van kint a kölyök. Ryan aznap is kicselezte a szüleit, a kalapácsosok a Millwall-lal játszottak, az ősi ellenséggel. Kikaptak 1-0-ra. A kisfiú lógó orral ült a sarokban, hallgatta a sokat látott drukkereket, akik a sokadik sört itták, egyre csak az ellenséget köpködték. A szokásosnál jóval tovább maradt, ezért indult az apja megkeresni.
De az öltözködésnél nem figyelt, így a Millwall kékjére emlékeztető sapkában és kabátban indult útnak, hogy felkutassa gyermekét a kelet-londoni pubok egyikében. Ám nem vele, hanem a saturészeg huligánok egy csoportjával találkozott. Ők meg, ugye, nyitányként, széttörték a kezét, majd kivájták a szemét.
Életben maradt, noha az élete véget ért. Apja, nagyapja, dédapja dokkmunkás volt, ő a muzsikába menekült az ugyanabba a történetbe zárt életek elől, s megfogadta, fiának nem kell majd kétkezi melósként tepernie. Ezért viselte nehezen, hogy a gyerek a futball és a munkások csapata, a West Ham bolondja lett. Az meg végleg örökre megtörte, hogy világtalan-kezetlen zenészként nem tudta többé eltartani négy gyermekét, így Ryannek már 12 éves korától dolgoznia kellett. A kölyök azonban nem bánta, mert közben úgyis mindig a West Ham-stadionról álmodott.
Mert miután apját kicsinálták, nem a kalapácsosokat, hanem a Milwallt gyűlölte meg.
Felnőttként sok műszakban melózott éjjel és nappal, hogy eltartsa megkeseredett apját és testvéreit, s közben azon járt az esze, miként lehet helye az arénában. A jegyárak megfizethetetlenek voltak, tudta, nincs más esélye, mint biztonsági őrnek állni. Amikor elment felvételizni, hosszan mesélte, mennyire szereti a klubot, és beszélt arról is, hogy ha az apját nyomorítanák meg a csapat szurkolói, akkor is West Ham-drukker maradna, mert a munkások igazsága, a kalapácsos címer az élete. Olyan meggyőzően beszélt, hogy a főnök elhitte, még abban a számára elképzelhetetlen helyzetben is a csapat mellett maradna, ha az apját tönkretennék a huligánok. Ám a direktor pont ezért nem hitte el, hogy Ryan kibírja úgy, hogy ne nézzen a pályára. A srác győzködte, hogy neki a klubérdek az első, így ha a stadionban lehet, az sem zavarja, ha a helyére szögezik. Felvették.
Ő pedig nézte a futballt az arcokon, látta, ahogyan Zabaleta szerel, Carroll meg felmegy fejelni. Évek alatt vívta ki becenevét, Megvesztegethetetlenként emlegették, akár Robespierre-t, soha, senki nem tudta rávenni, hogy megforduljon, levegye a szemét a rábízott szurkolókról. Próbálkoztak azzal, hogy 100 fontot ajánlottak neki, máskor budapesti szűz lányt hozattak, aki belesúgta a fülébe, hogy két nap és két éjjel baszhatja, ha egyszer megfordul, de az is előfordult, hogy a komplett L szektorban megszervezték a gólörömöt. A Chelsea elleni meccs negyedik percében emelkedtek, gólt üvöltöttek, de Ryan meg sem rezzent. A kísérletezők nem tudták, hogy erre két oka is volt.
Az egyik az, hogy aki tud arcról futballt olvasni, azt lehetetlen átverni, mert látja a tűz hiányát a szemben, látja, hogy nem feszíti meg a hit az arcizmokat, nem követhetetlen ütemben emeli meg a remény a lábakat és a kezeket, azaz tudja, hogy őszinte játékban nem lehet őszintétlen trükkel elvarázsolni a másikat. A másik az, hogy egész életében becsületesen és tisztességesen élt, úgy, hogy megfeleljen szüleinek és szeretett klubjának, éppen csak gyerekként, meccsnézés alkalmával szegte meg kötelességét, soha, de soha máskor. Annak az egynek meg az lett a következménye, hogy az apját megnyomorították, az anyja nem szólt hozzá hétvégente, ha meccsre ment, az egyik öccse öngyilkos lett, a másik sohasem vett a kezébe kalapácsot, a húga meg gyűlölte.
Justin viszont mindent tudott, ám akkor mégis üvöltött veszettül, hogy fordulj meg, baszd meg, Ryan. Semennyi sem volt már a hosszabbításból, a Millwall volt az ellenfél. A West Ham története során először lehetett bajnok, ha megnyeri a meccset. Úgy tűnt, az ősi ellenség megöli a kalapácsosok álmát, ám az Olaszországból e meccsre kölcsönzött Rizzoli bíró váratlanul tizenegyest ítélt.
Erre Manuel Pellegrini edző egészében felfoghatatlan módon cserét jelzett, behozta a mindössze tizenkilenc éves Matt Kethlyt. Saját nevelésű játékos, apja dokkmunkás, aki elsírta magát, amikor fia profi szerződést kapott, a srácot, akiről már azelőtt nótákat írtak a drukkerek, hogy először játszott volna. Pellegrini tündérmesét akart írni, ezért Kethlyre bízta büntetőt. A kölyök szinte bemelegítés nélkül állt a labda mögé. Justin és a többiek ordítottak Ryannel, hogy ilyen pillanata az életében többet nem lesz, elégtételt kap mindenért, a munkásfiú berúgja, a West Ham bajnok lesz, a Millwall kiesik, ha utána örökre kitiltják a stadionból, akkor is megéri, mindent megkap, amire életében vágyott, csak oda kell néznie.
Ryan azonban tántoríthatatlannak tűnt. Ám hirtelen észrevette az apját, aki az L szektor felső sorában volt. Az oldalán ülők emelték, tartották a vak embert. Ryan nyelt egyet. Még egyet. Aztán kipirult arccal, szemében tán könnyel megfordult.
És eltört az orra. A hatalmas erővel az égbe lőtt labda éppen arcon találta.
