„Elhagytam egy korábbi álláspontot, de nem azért, hogy egy másikkal cseréljem föl, hanem mert az előző is csak szálláshely volt az út mentén. A maradandó a gondolkodásban az út. És a gondolkodás útjai magukba rejtik azt a rejtélyt, hogy előre- és hátrafelé egyaránt bejárhatók; sőt igazán előre csak a visszavezető út visz.”
Martin Heidegger: Útban a nyelvhez[1]
Az utolsó tárca tárgyán sokáig töprengtem. Többféle kérdés nyilvános végiggondolása eszembe jutott. Az egyik a párbeszédé. A „planetáris párbeszéd” kifejezéssel Martin Heidegger Utak a nyelvhez című rendkívüli jelentőségű művének a fordító, Tilmann J.A. által írt utószavában találkoztam. Kizökkentett. Ahogy a mű is, amit valamikor huszonévesen olvastam először, és már rég elmerült az emlékezetem mélyére. De most, hogy nemrégiben alaposan átválogattam a könyveket, előbukkant, és újra elolvastam. Kevesebbel nem érhetem be, mint hogy az utószó első mondatát idézem: „Heidegger dialógusa, mely a japán zen-buddhista tudóssal, Tezuka professzorral való találkozása nyomán keletkezett, a legkülönösebb szövegek egyike a világirodalomban.” Csodálatos találkozás. És az egész nyugat-európai kultúrát megtestesítő német filozófus és a kelet-ázsiai világ képviseletében érkező Tezuka nem szkanderoznak. Döbbenetes párbeszéd – planetáris, a bolygó hatalmas kultúráin átívelő, és végül hidat találó párbeszéd – zajlik közöttük, a közeledés, a megértésre tett kísérlet minden stációját megjárva. Ha az ember ezt a szöveget olvassa, erős késztetést érez, hogy megossza örömét a világegyetemmel. Hát így kellene, nézzétek csak. A heuréka jókedve azonban hamar illan. Csak körülnéz az ember a bolygón, és észreveszi, hogy milyen ostoba.
Lógó orral olvastam hétfőn este is a híreket. Méghogy planetáris párbeszéd. Háborús készülődés a szomszédban, választási gyűlölködés itthon. Aztán nocsak, híradás egy közelgő aukcióról. Csontváry Kosztka Tivadar Pirosruhás gyermek című, rejtélyes, nemzetközi hírű festménye kerül kalapács alá hamarosan egy aukción. Megdöbbentő kép. Végtelen szomorú, gyanakvó és koravén gyerekarc néz ránk a világító, angyali szőkeségű hajkorona alól. És a képen uralkodó sötétpiros, a ruha színe sem az öröm pirosa. Mélyebb annál. Ez a szín felér egy felkiáltójellel. Ráadásul tudjuk, hogy a Csontváry képek színei nem sötétedtek az évek során, hiszen az egykori gyógyszerész maga keverte anilint tartalmazó, sajátos koloritját megőrző festékeit. A bíborba öltöztetett gyermek portréja nem az első a festészet történetében. Girolamo da Giovanni di Camerino XV. századi itáliai művész gyerekportréja – melyet sokáig az apja által megfestett hatéves Raffaello arcmásának tartottak – az első ismert kép ebben a sorban. Ha nem eredek a Csontváry-kép nyomába, ismeretlen marad előttem a profilban ábrázolt, fegyelmezett vonású, ijesztően komoly kisfiú arcképe. Ami egyértelműen a Csontváry-portré előzménye, egészen biztosan megismerkedett vele, amikor az 1880-ban meghallott égi szózat után – „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője. Nagyobb Raffaelnél.” – Rómába ered, hogy a festőóriás munkáit tanulmányozza. A frizura, a ruha, a két kép ünnepélyes és nyomasztó hangulata egyértelmű rokonságban állnak.
Hogy miért érdekes ez? Hát csak azért, mert azon a hétfő estén, amikor annyira reménytelennek tűnt a világ bármely oldalainak és kultúráinak párbeszéde, és megláttam a közelgő aukció tárgyaként a piros ruhás, szomorú gyereket ábrázoló képet, akkor úgy tűnt – akkor is, ha feltételezhető, hogy a festőművész a gyerekkori tűzvészben meghalt testvérét festette meg –, hogy ez a piros ruhás gyerek tökéletes allegória. Ahogy, mert aztán eszembe jutott ez a kép is, August Renoir 1904-ben a reneszánszra visszautaló térben megfestett Bohócruhás gyermek című festménye is. Tőle, a földet az istenek paradicsomának tekintő, az élet örömét megfesteni szándékozó művésztől azt gondolom, feltétlen távol áll a világnak szánt allegorikus üzenetek küldözgetése. Akkor is, ha a kép festésekor már eltávolodik az impresszionizmustól és maga is Raffaelo festészetét tanulmányozza. A saját fiát modellnek választó és vidám jelmezbe öltöztető Renoir továbbra is a valóság örömeinek festője, ám nyolcéves fia portréját mégis átlengi a bánat. A gyerek tekintetében tétovaság és fájdalom ül, ijesztő kontrasztban az élénkpiros ruhával. A ruhával, aminek maskarája idegenül veszi körül a testét. Mintha a modell a jelmezzel együtt öntudatlanul és kényszerűen magára venné a bohócruha többszázados üzenetét is. A festő feltételezett szándékának ellenére. A kép, épp a rajta megjelenő – és az egész Renoir-életmű tudatos derűjével ellentétes – bánattól kétségtelenül felidézi a nézőben a hagyományosan fehérruhás, szomorú bohóc, Pierrot alakját. Az őt (Gilles-t) ábrázoló Jean-Antoine Watteau festményt. Végül és akaratlanul, a piros ruha ellenére, ehhez a hagyományhoz kapcsolódik erősebben.
(Zárójelben. Érdemes elolvasni a festő fia, Claude Renoir felnőttkori visszaemlékezését a kép keletkezési körülményeiről. Érdekes adalék a fiú tekintetében látható tétovaság és fájdalom kialakulásához annak egészen hétköznapi oka. „Emlékszem azokra a drámai pillanatokra, amelyek a vörös bohócként készült portrém utolsó ülését jelezték. Kilenc-tíz éves lehettem; a jelmezt egy fehér harisnya egészítette ki, amit makacsul nem voltam hajlandó felvenni. A vászon befejezéséhez apám megkért, hogy vegyem fel a harisnyanadrágot. Nem volt mit tenni, de viszkettem tőle. Így aztán anyám hozott egy selyemharisnyát. Az meg csiklandozott. Fenyegetések hangzottak el, majd tárgyalások következtek. Felváltva ígértek nekem verést, villanyvasutat, bentlakásos iskolát és egy doboz olajfestéket. Végül beleegyeztem, hogy néhány pillanatig pamutharisnyát viseljek. Apám dühét visszatartva, de már majdnem felrobbanva fejezte be a festményt annak ellenére, hogy kényszeredetten mocorogtam, hogy végre meg tudjam vakarni magam.”)
De a Napút festőjével, Csontváryval, a küldetéses szerzővel, aki későbbi munkáin még rejtett üzeneteket is csomagolt szimbolikus képei látványa mögé, semmiképp nem egyeztethetetlen a metaforikus közlés.
A három festmény, a komoly és szomorú arcú, bíborba, bársonyba öltöztetett magányos gyerek koronként ismétlődő motívuma minket tükröz. Ott vagyunk a képen mindannyian és egyenként. Szép piros bodobácsruhában, csak nézzük meg jól. A testtartásunkat, a nyak ívét, a tekintetünket.
Képek sorrendben:
- Girolamo di Giovanni: Gyermek portréja 1465-70
Forrás: https://www.wga.hu/html_m/g/girolamo/camerino/p_child.html
- Csontváry Kosztka Tivadar: Piros ruhás gyermek 1894
- August Renoir: Bohócruhás gyermek 1909
[1] Heidegger, Martin: Utak a nyelvhez, Helikon Kiadó, 1991. 14. oldal Ford. Tillmann J.A.
