A jóember ásóval a kezében állt a gödörben. Ezért szólítottam meg. Gondoltam, ha ő itt ás az utcánkban, akkor mindazt tudja, amit szeretnék megtudni. Hogy miért és meddig. Hogy mi történt. Hogy hogy lehet az, hogy egyik napról a másikra felborult a környék utcáinak szép rendje. Hogy miért szedték fel a térköveket, miért ásnak árkokat, miért sértették meg a munkagépekkel a fák kérgét, a gyökereiket, ez csak később fog kiderülni, de az ágakon már most látszik, hogy nem kímélték őket, egyáltalán mi ez a dúlás.
De a jóember – mert az volt, időtlen jóember, udvariasan végighallgatott, illedelmesen válaszolt. Ásóval a kezében mondta el, mindazt, amit tudott. Maga volt megtestesült jelenlét. Mások évekig meditálnak azért, hogy ennyire eggyé váljanak a pillanatokkal, melyeknek éppen részesei. Azt mondta el, hogy ő nem tud mást, mint hogy itt van, és hogy itt ás. Ássa a gödröt. Neki ezt mondták – közelebbről megnevezni nem tudta, kik –, hogy ásson. Hát ás. Hogy meddig, mivégre, az árkot ki fogja visszatemetni, a köveket visszarakni, a földet a sittől megtisztogatni, visszaegyengetni, sajnos ilyesmikre nem tudja a választ. Jövő időre vonatkozó kérdésekre nem.
A járda melletti keskeny zöldterületek eltűntek, aszfaltdarabok és markolók, fekete csövek mindenütt. A dolgokra annyi idő volt felkészülnie a környéknek, mint egy bármilyen elemi csapásra. A konszenzus sem volt több, mint földrengés idején. Aztán megkerült a postaládákba dobott cédula. A cédulán értesítés, optikai kábelfektetés zajlik, probléma esetén – golyóstollal írt, kétszámjegyenként vesszővel elválasztott – telefonszám hívandó. Aztán meglett az ember is, aki fent ült a sárga gépen, nyakát tekergetve, felfelé ácsingózva beszélhetett vele, aki akart. Ő többet tudott a bácsinál. Aggodalomra nincs ok, nyugtatgatta a rémült lakókat a magasból kizökkenthetetlen lelkibékével. Minden rendbe lesz téve. Idővel. Hogy pontosan mennyi idővel, az nem tudható még, de előbb-utóbb. Meglátjuk. Csak ne izgassa magát senki, mert az fölösleges.
Filozófusok voltak tehát, akik hozzánk érkeztek. Pontosabban tanítók, nagy világgondolkodók, akik burkolt utcáitól megfosztva zökkentették ki a falut megszokott nyugalmából. Hogy végre belegondolhassanak a polgárok mindabba, amibe hamis magabiztossággal élve napjaikat, eszük ágába sem jut. Hogy a civilizáció mennyire vékony fátyol rajtunk. Hogy mennyire teljes és kártékony illúzió a burkolatok bizonyosságában hinni. Kész önbecsapás. Még idejében meg kell tapasztalnia minden lakónak, hogy bármikor bármi megtörténhet velünk. Ha nagy és kanyargó medrű folyó mellett laknánk, ahol minden tavasszal elönti a földeket az áradás, vagy teszem azt vulkáni működés közelében, Szicíliában mondjuk, nem lennénk ennyire vakok. Nem áltatnánk magunkat és egymást, mert nem hinnénk többé a térkövek geometriájában. Izlandon is, vagy éppen Krétán, ha tudnánk, hányszor repednek ketté az utak váratlanul. Egyik napról a másikra volt, nincs aszfaltozott út. Vagy a hegyekben. Egyszer csak leomlik egy sziklafal, és hetekbe, hónapokba telhet, mire újra szabad lesz az átjárás. Szóval ezért történt. Hogy felfogjuk végre a látványos példázatból, a felszedett kövek alatti hangyák szaladgálásából. Az utak, az útjaink délibábok.
