Március 15-én, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulóján szerkesztőségünk is ünnepel. Ez alkalomból közöljük ezt a részletet Molnár András tanulmányából, melyben a szerző Skublics István zalabesnyői honvéd százados életútját dolgozza fel. A teljes írás a Pannon Tükör előkészületben lévő, 2022/2. számában jelenik meg.
“Szerencsés lesz egész életében – tartotta a népi hiedelem arról az emberről, aki burokban született. Édesapja feljegyzése szerint Skublics István Jehudiel Ádám is kedvező előjelnek számító körülmények között, hártyával betakarva jött a világra a Nyitra megyei Veszelén, 1826. december 22-én éjjel ¾ 12-kor, s másnap délelőtt 11 órakor keresztelték meg a „magyar hazának boldogulására”. Skublics Istvánon azonban – miként az alábbiakból kiderül – az 1850-es években kis híján egy másik hiedelem teljesedett be: aki burokban születik, kötélen fog meghalni. Írásom a szabadságharc leverését követően halálra, majd „kegyelemből” várfogságra ítélt, s a Zalaegerszeghez tartozó Zalabesenyő temetőkápolnájának kriptájában nyugvó honvéd százados, valamint testvérei, Skublics Gábor és Rafael reformkortól a 19. század végéig terjedő pályafutását foglalja össze.
(Skublics István /1826-1899/ honvéd százados)
A Besenyői és Velikei Skublicsok Horvátországból származtak; legkorábbi ismert ősük, Likai Scoblich György királyi ember volt 1423-ban. A 16. század végén a török elől Vas megyébe menekültek, ahol megvetették lábukat s a família egyik tagja, Skublith György már vasi szolgabíró volt 1634-ben. III. Károly Bécsben, 1738. szeptember 11-én új adományt adott Skublics Sándornak több Vas megyei és a zalai besenyői birtokra (mely utóbbiról vette a család az egyik előnevét). A 18. század közepén a szerteágazó Skublics famíliának Vas és Zala mellett már Győr, Komárom és Veszprém megyében is voltak birtokai, illetve éltek tagjai.
Skublics István honvéd százados nagyapja, a Vas megyei Söptéről származó Skublics János táblabíró 1780-as évek végén a Zala megyei, Zalaegerszeg melletti Besenyőn élt három fiával, köztük a már Besenyőn, 1773. május 27-én született Sándorral. Skublics Sándor Zalaegerszegen, 1809. november 1-jén vette feleségül Schuster Annát, akivel a Nyitra megyei szlovák faluba, Veszelére költözött, ahol közbirtokosként gazdálkodott. Skublics Sándornak és Schuster Annának Veszelén öt gyermeke született: 1812. február 11-én Mária Anna, 1815. május 29-én Gábor Rudolf Márton, 1818. március 4-én Rafael Károly, 1823. június 16-án János Ignác József, végül az 1826. december 23-án keresztelt István.
Zala vármegye 1829. évi nemesi katasztere még a Nyitra megyei Veszelén vette számba Skublics Sándort a négy fiával, Gáborral, Rafaellel, Jánossal és Istvánnak együtt, a következő évben, 1830. február 17-én azonban, életének 57. évében elhunyt a családfő. Özvegye a továbbiakban egyedül nevelte, tanítatta gyermekeit. Skublics István valószínűleg a Nyugat-Felvidék katolikus oktatási intézményeiben, a lakóhelyéhez közeli nyitrai piarista gimnáziumban, vagy bátyját követve a nagyszombati bencés gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait. (Skublics Gábor az 1826/1827-es tanévben az utóbbi gimnázium harmadik grammatikai osztályának ösztöndíjas növendéke volt, s kitűnő érdemjegyet szerzett.)
Skublics Sándor négy fia közül a harmadik, János az özvegy édesanyja mellett maradt, s házastársával élete végéig Veszelén lakott és gazdálkodott. A legidősebb fiú, Skublics Gábor megyei hivatalt vállalt, amikor Nyitra vármegye 1840. október 20-ai tisztújításán a vágújhelyi járás aladószedőjévé választották, míg a második és a legfiatalabb fivér, Skublics Rafael és István katonai pályára lépett. Utóbbiak pályaválasztásában minden bizonnyal szerepet játszott, hogy apai nagynénjük, Skublics Paula férjének, Gerliczy Mihály báró belső titkos tanácsosnak, temesi főispáni helytartónak a testvére, Gerliczy József báró császári királyi ezredes az 1830-as években a cs. kir. 61. sorgyalogezred parancsnoka volt.
Skublits Rafael 17. életévében, 1834. november 18-án még tanulóként lett a cs. kir. 61., Franz Saint Julien gróf (1836-tól Georg Rukawina báró) nevét viselő, itáliai törzsállomáshelyű magyar gyalogezred kadétja. 1835. december 16-án zászlóssá, 1838. augusztus 1-jén másod alhadnaggyá, 1841. augusztus 1-jén pedig első alhadnaggyá léptették elő. 1843-ban szabadságoltként szerepelt a cs. kir. hadsereg névtárában, 1844 nyarán pedig az itáliai Bresciában teljesített szolgálatot, onnan adományozott kisebb összeget a tudományos akadémiának, Reguly Antal uráli felfedezőútjának támogatására. Végül 1848. április 19-én főhadnaggyá nevezték ki az ezred 3. zászlóaljához, mely az alakulat toborzóközpontjában, Temesváron állomásozott.
A közepes termetű, hosszúkás arcú, szürke szemű, barna hajú Skublics István 18 évesen – a gimnázium után valószínűleg a líceumot is elvégezve – követte a bátyja példáját: 1844. július 16-án lett a cs. kir. 61. Rukawina gyalogezred kadétja. Bátyjához hasonlóan az ezred 3., temesvári zászlóaljában, annak is a 8. századában szolgált Damjanich János kapitány parancsnoksága alatt. Mivel azonban háromévi szolgálat után is csak hadfi volt, nem léptették elő, s nem látott reményt az előmenetelre, 1847. szeptember 30-án obsitosként lépett ki a cs. kir. hadseregből. Leszerelése után előbb édesanyjához, a Nyitra megyei Veszelére ment, azután pedig apja szülőföldjére, Zalába, az ekkor már Besenyőn élő másik bátyjához, Gáborhoz vezetett az útja. (Teljesen légből kapott tehát, amit a „Zalamegye” című lap írt a nekrológjában, hogy tudniillik Skublics István „Olaszországból, mint osztrák tiszt” szökött át 1848-ban a magyarokhoz.)
…
A civil életbe visszatért Skublics István a bátyjánál, Besenyőben tartózkodhatott 1848 márciusában, amikor a zalai megyeszékhelyre megérkezett a pesti forradalom híre, s amint március 21-én Zalaegerszegen is megkezdődött a nemzetőrség szervezése, az elsők között, saját kezűleg írta be nevét a város önkéntes nemzetőreinek névjegyzékébe. Miután azonban az áprilisi törvények végrehajtása során, május folyamán Zala megyében is megszervezték az állandó helyi nemzetőrséget, melyben a kötelező jelleg váltotta fel az önkéntességet, a törvény értelmében felállított nemzetőrség – valamikor június 5. előtt elkészített – névsoraiban már sem Zalaegerszegen, sem Besenyőben nem szerepelt Skublics István neve. Nem került be június elején a népképviseleti országgyűlésre összeírt választók besenyői névsorába sem, noha május vége körül maga is Besenyőt vallotta lakóhelyének. Bátyja, Skublics Gábor ugyanekkor besenyői birtokos nemesként nyert választójogot, és tagja lett a Besenyőben szervezett állandó nemzetőrségnek is. Miután július elejétől a zalai nemzetőrség mozgóvá tett zászlóaljait több váltásban a Dráva-vonalra vezényelték tábori szolgálatra, a horvát határszél védelmére, Skublics Gábor nemzetőr századosként a zalaegerszegi nemzetőrzászlóalj Letenyén állomásozó 1. századának parancsnoka volt az első váltás idején, július 5-étől augusztus 6-áig.
Amikor gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és báró Baldacci Manó ezredes, az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnöke 1848. május 16-án felhívást tett közzé egy tízezer főből álló rendes nemzetőrség, azaz az első honvédzászlóaljak felállítására, másnap pedig a sorezredek tisztikarát, valamint a kilépett vagy nyugalmazott tiszteket szólították fel, hogy jelentkezzenek szolgálatra az újonnan szervezendő alakulatokhoz, e felhívások hírére, május vége felé Skublics István is tollat ragadott. Június 5-én az alábbi kérvénye érkezett be az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökéhez: „Méltóságos Ezredes Úr! Alulírt 1844. évi július 16-án a 61. számú magyar gyalog sorezrednél mint kadét lépett be, és ottan egész 1847. évi september 30-dik[áig] szolgált, semmi alkalmat el nem mulasztván, hogy a katonai szolgálatra magát alkalmatossá tegye, de nem látván reményt az előmenetelre, e szolgálatból ideiglen kilépett, most pedig t[eljes] c[ímű] Főkormánynak felszólítása következtében egy tiszti helyért esedezik, az újon felállítandó őrseregnél érezvén magát az ily hivatal elviselésére alkalmatosnak.” Kérelmére Csuha Antal őrnagy, az Országos Nemzetőrségi Haditanács gyalogsági osztályának vezetője aláírásával a következőket vezették rá: „Jeles tulajdoni végett hadnagynak ajánlható a honvédsereghez, annyival is inkább, miután ezeredétől elbocsájtatását csak abba[n a] reményben tette, hogy itt alkalmaztasson.” (Ez utóbbi nem felelt meg a valóságnak, mert – miként maga is írta kérelmében – már 1847 szeptemberében elbocsátották az ezredétől.) Fenti kérelme alapján István nádor királyi helytartó Batthyány Lajos miniszterelnök ellenjegyzésével június 19-én (június 1-jétől számítandó ranggal és illetménnyel) hadnagynak nevezte ki Skublics Istvánt a Győrben alakuló 5. honvédzászlóaljhoz. (A „Közlöny” című hivatalos lap közleménye szerint „Skoblics István volt hadfi” alhadnagyi kinevezést kapott.)
Az 5. honvédzászlóaljat Győr, Komárom és Esztergom megye önkénteseiből szervezték, s a toborzás június 4-én kezdődött meg Győrben. Mivel a verbuválás e megyékben vontatottan haladt, s nem akadt elég jelentkező, július második felében Pestről irányítottak át 455 önkéntest Győrbe, így érte el az alakulat létszáma augusztus 1-jére az 1094 főt. 1848 júniusában az 5. honvédzászlóalj tisztje lett többek között Görgei Artúr százados, Sztankó Soma, a miniszterelnök hadügyi és nemzetőri titkára, vagy Máriássy János, a későbbi honvéd ezredes is, míg az alakulat első parancsnoka őrnagyként Horváth Dániel nyugállományú százados volt. A zászlóalj fegyverei július második felében érkeztek meg, a szíjazatot és tölténytáskákat augusztus első napjaiban kapták, felruházásukkal viszont nehézségek voltak, így augusztus elején még csak zubbonnyal rendelkeztek, köpennyel nem.
Mivel július közepén Győrben már nem volt elegendő férőhely a növekvő létszámú alakulat elhelyezésére, július 18-án Komáromba rendelték őket. Az indulásra július 24-én került sor, s a zászlóalj kétnapi gyalogmenet után, 26-ától már a komáromi erődben látott el várszolgálatot, illetve helyőrségi feladatokat. Néhány nappal később, augusztus elején a kormány elrendelte, hogy az 5. honvédzászlóalj induljon a szerb lázadók által veszélyeztetett Délvidékre. Az alakulat augusztus 3-án gőzhajón Bajára indult, ahova 5-én este érkezett meg. Onnan szekereken Verbászra, majd 10-ére Futakra vonult, a szerbek által megszállt Szenttamás augusztus 19-ei sikertelen ostroma után pedig visszatért Verbászra. A hónap végén ismét Futakra rendelték őket, s a Duna túlsó oldaláról áttörni akaró szerbekkel küszködve ott is maradtak október közepéig. Akkor megint Verbászra vezényelték a zászlóalj honvédeit, s a továbbiakban ott szolgáltak 1849 januárjáig.
Skublics István 1848 szeptemberének végéig hadnagyként osztozott az 5. honvédzászlóalj önkénteseinek sorsában. Szolgálatának részleteit nem ismerjük, mert róla nem tesznek említést a zászlóaljra vonatkozó hivatalos iratok, és az alakulat egykori közlegénye, Simstich (Hetvényi) István sem említi későbbi visszaemlékezésében. Skublics István tiszti teljesítményével mindenesetre elégedettek lehettek a felettesei, mert szeptember 22-én (október 1-jétől számítandó ranggal és illetménnyel) az 5. honvédzászlóalj főhadnagyává nevezte ki Mészáros Lázár hadügyminiszter a miniszterelnök távollétében. Nem egészen két hónappal később, november 18-án (november 16-ától számítandó ranggal és illetménnyel) ismét előléptette, illetve az alakulat századosává nevezte ki a hadügyminiszter.
1848 nyarán és őszén Skublics István bátyja, Skublics Rafael cs. kir. főhadnagy is a Délvidéken teljesített harctéri szolgálatot. A cs. kir. 61., Rukawina gyalogezred 3. zászlóaljával Versec védelmére vezényelték, s ott előbb alakulatának tisztjeként, július 12-étől pedig a temesi önkéntes nemzetőrök, majd Versec város nemzetőrségének parancsnokaként vett részt a szerb felkelők elleni harcokban. (Miután később a 61/3. zászlóalj nagy része átállt a császáriakhoz, Skublics Rafael viszont a magyar oldalon maradt, ezredéből a „rebellisekhez” való átlépését hivatalosan november 1-jével rögzítették a katonai törzskönyvi lapján.)
Amikor a szerb csapatok augusztus 19-én megtámadták Fehértemplom városát, annak védői Maderspach Ferenc őrnagy vezetésével sikeresen visszaverték a támadókat. A Közlöny tudósítója a védők hősei között említette Skublics hadnagyot is a Rukawina ezredből, aki a temesi önkéntes nemzetőröket vezetve kitűnő ügyességet és bátorságot tanúsított. Az összecsapásról a Kossuth Hírlapjának beszámoló résztvevő, Tormási Kálmán Temes megyei szolgabíró szintén nagy dicsérettel emelte ki Maderspach és Skublics kapitányokat: „az utóbbi a zádorlaki nemzetőrökkel két óráig tüzelt a rácok ágyúira, úgy, hogy ez idő alatt közeledni sem mertek ágyúikhoz. […] Skublicsot a temesvári nemzetőrök már a múlt héten őrnagyul kérték a ministeriumtól; nehezen is lesz a hazai nemzetőröknek sok ily derék őrnagyuk”! A Fehértemplom hősi védelméről Vukovics Sebő királyi biztos beszámolójából értesülő pénzügyminiszter, Kossuth Lajos augusztus 23-án azonnal lépéseket tett, hogy Skublicsot nevezzék ki századossá.
Skublics Rafael egy ideig még Fehértemplomban maradt, s augusztus 24-én a magyar tárgyaló küldöttség tagjaként, a fehértemplomi polgárok nevében utasította vissza a szerbek ajánlatát, hogy a magyar csapatok ürítsék ki a várost és harc nélkül adják át a szerbeknek. Skublics kapitány szeptember 23-án érkezett Versecre, s ekkor vette át ténylegesen a helyi nemzetőrség feletti parancsnokságot. Mészáros Lázár hadügyminiszter ugyan október 19-én (október 16-ától számítandó ranggal és illetménnyel) a 29. honvédzászlóalj századosává nevezte ki, de ő előbbi beosztásában maradt, így november elején századosként is a mintegy 1200 főnyi verseci nemzetőrség parancsnoka volt. Skublics Rafael kapitány, „annyi csatának hőse” decemberben a Kiss Ernő vezérőrnagy vezette bánsági magyar csapatok kötelékében vett részt a Tomasevác elfoglalására indított támadásban, s halálos sebet kapott az alibunári szerb tábor bevételénél december 12-én. Sérüléseibe Nagybecskereken halt bele, 1848. december 30-án.
Az 5. honvédzászlóalj tevékenységére visszatérve, az alakulat 1849 elején, a Délvidék kiürítése után Szabadkáig vonult vissza, márciusban pedig részt vett a Bácska és Bánság felszabadítására indított hadjáratban. A hivatalos jelentések szerint január 8-án még Verbászon, február 23-ától március 2-áig pedig már biztosan Szabadkán voltak. A császári haditörvényszék későbbi hadbírói előterjesztése szerint Skublics István százados valamikor március folyamán előőrsi szolgálatra ment Szabadkáról a szerbek ellen Újvidék irányába, és a Topolyánál történt összecsapásban a jobb lábán puskagolyótól sebesülést szenvedett. Szekéren szállították vissza Szabadkára, ahol március végéig ágyban fekvő beteg volt. Erre, vagy egy korábbi kiküldetésére vonatkozhat Szabadka város tanácsának 1849. június 11-ei, Bács-Bodrog megye másodalispánjához írt levele, mely szerint „Skublics 5-ik honvédzászlóalji százados […] Topolya tájára az ellenség ereje kémlelésére kiküldetvén”, Topolyáról Szabadkára vitte a szeghegyiektől korábban beszedett hadisarcot, s azt átadta a város hadipénztárának. Mivel Skublics százados a sebesülése folytán átmenetileg alkalmatlanná vált a fegyveres harctéri, illetve tábori szolgálatra, április elején más, irodai jellegű feladatot kapott, noha továbbra is az 5. honvédzászlóalj tiszti állományában maradt.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány a délvidéki polgárháború során elkövetett bűntettek megtorlása érdekében február elején törvényjavaslatot terjesztett a debreceni képviselőház elé a rögtönítélő bíróságok (vésztörvényszékek) felállításáról, amit az országgyűlés február 13-án fogadott el. A törvény felhatalmazta az OHB-t öt tagból álló rögtönítélő hadi és polgári vegyes bíróságok alakítására, melyeknek ítélkezési jogköre kiterjedt a magyar haza és alkotmány ellen fegyvert fogókra vagy arra izgatókra, az ellenséggel együttműködőkre, a hadsereg mozgását vagy ellátását akadályozókra, valamint az országgyűlés és annak határozatai ellen izgatókra. Ha a bíróság bűnösnek találta a vádlottat, csak halálos ítéletet szabhatott ki, ellenkező esetben viszont szabadon kellett bocsátani a felmentett vádlottat. 1849 márciusától júniusáig 18 ilyen vésztörvényszék működött az országban. Ezek összesen 367 ügyet tárgyaltak, melyek során 122 halálos és 107 felmentő ítéletet hoztak, 138 személy ügyét pedig a rendes bíróságoknak adták át. A halálos ítéletek több mint harmada a szabadkai vésztörvényszéken született, ahol 49 személyt állítottak kivégzőosztag elé.
A szabadkai halálos ítéletek nagy számát az indokolta, hogy a rendkívül véres délvidéki polgárháború vádlottjainak túlnyomó része felett ez a bíróság ítélkezett. Az elítéltek között 44 szerb, négy német és egy magyar nemzetiségű volt, legnagyobb részük a délvidéki fegyveres felkelésben s az azt követő rablásokban és gyilkosságokban vett részt, így a rögtönítélő bírósági eljárás során megalapozottan találhatták őket bűnösnek. A szabadkai vésztörvényszék 1849. március 30-án kezdte meg munkáját, s abba április 11-én mint katonai ülnök kapcsolódott be Skublics István százados. Hadbírói előterjesztése és haditörvényszéki ítélete szerint ettől a naptól június 1-jéig közbíróként összesen 30 halálos ítélet meghozatalának, illetve ennyi „jóérzelmű” (császárhű) személy golyó általi kivégzésének volt a részese. Skublics István százados a szabadkai vésztörvényszék feloszlatását követően, június elején visszatért alakulatához, mely akkor Újvidék térségében állomásozott.
Az 5. honvédzászlóalj parancsnoka, Alemann László őrnagy a kovilszentiváni táborból, 1849. június 2-án terjesztette fel a Hadügyminisztériumhoz az alakulatában lévő, őrnagyi előléptetésre alkalmas főtisztek jegyzékét. Ebben elsőnek Skublics István századost nevezte meg, s az alábbi megjegyzéssel ajánlotta valamelyik másik zászlóalj őrnagyául: „Jó igyekezete s bátorságánál fogva az előmenetelt megérdemli.” Miközben az 5. honvédzászlóalj június 6-án Újvidéken, 19-én és 21-én Óbecsén, július 1-jén pedig Csantavéren tartózkodott – e településekről küldte jelentéseit Alemann őrnagy a Hadügyminisztériumnak – Skublics István továbbra is az alakulat századosa maradt, így vette számba a IV. hadtest tisztkarának július 2-ai névjegyzéke is.
Guyon Richárd tábornok, aki július 2-án vette át a Délvidéken harcoló IV. hadtest parancsnokságát, július 14-én Kishegyesnél győztes ütközetet vívott Jellačić császári csapataival. A győzelemnek részese volt Skublics István alakulata is; a hadtest hadműveleti naplója szerint a Ferenc-csatornán való átkelés során „az 5-ik honvédzászlóalj ritka elszántsággal rohamtámadást intézett a jobbszárnyon levő főhídra. A már végrehajtott átkelés és az 5-ik honvédzászlóalj merész rohama által elbátortalanodott ellenség minden oldalról szaladt ki Verbászból.” Guyon tábornok július 23-án Mosorinnál, Kamennél és Perlasznál indított támadást a IV. hadtesttel – sorai közt az 5. honvédzászlóaljjal – a Titelt védő szerb és cs. kir. csapatok ellen, azok azonban visszaverték a magyar sereget. A tábornok aznap délután négy óra tájban ismét támadásra vezényelte csapatait, rohamot intézett a mosorini sáncok ellen, hogy kikémlelje a sáncok mögött lévő védősereg erejét. A felderítő támadásban részt vett alakulatával Skublics István százados is, akinek helytállásáról így emlékezett meg a IV. hadtest hadműveleti naplója: „Ez alkalommal Kublits százados az 5-ik zászlóaljtól igen kitüntette magát.” Ekkor már nem Alemann László őrnagy, hanem Skublics István százados lehetett az 5. honvédzászlóalj parancsnoka, bár az erre utaló legkorábbi s egyetlen iratot Skublics csak öt nappal később, július 28-án, Magyarkanizsáról küldte fel a Hadügyminisztériumhoz.
Vetter Antal altábornagy, a magyar déli hadsereg parancsnoka Beodrán, augusztus 2-án kelt előléptetési felterjesztésében Skublics István százados őrnaggyá és az 5. honvédzászlóalj parancsnokává való kinevezését javasolta a Hadügyminisztériumnak, annak azonban nincs nyoma, hogy a kinevezés a fegyverletétel előtt ténylegesen megtörtént volna. (Az előterjesztésen csak egy rövid, piros ceruzás ügyviteli feljegyzés található, ami arra utalhat, hogy Skublics őrnagyi ragját és illetményét július 1-jétől vagy 15-étől számíthatták volna.) Skublics István nem tudott az esetleges őrnagyi kinevezéséről, élete végéig honvéd századosnak vallotta magát, és kivétel nélkül így emlegették az egykorú, 1849 utáni kéziratos vagy nyomtatott források is. (Bona Gábor ugyan úgy értelmezte Vetter előterjesztését, hogy az altábornagy őrnaggyá léptette elő Skublicsot, Vetter ezt azonban csak a csatatéren, harci érdemek alapján tehette volna, s ahhoz is kellett volna a Hadügyminisztérium megerősítése.)
Az 5. honvédzászlóalj Vécsey Károly V. hadtestének maradványaihoz csatlakozva Borosjenőnél, 1849. augusztus 20-án tette le e fegyvert. Ott esett hadifogságba Skublics István százados is, akit honvéd bajtársaihoz hasonlóan császári sorozóbizottság elé állítottak, a bizottság azonban – valószínűleg még teljesen be nem gyógyult lábsérülése miatt – alkalmatlannak találta a katonai szolgálatra, és hazaengedte az otthonába.
Skublics Istvánnak sikerült hazacsempésznie az 5. honvédzászlóalj Máriás-címeres lobogóját, melynek ünnepélyes zászlószentelését a távollétében, 1849 májusának végén, a zsablyai táborban tartották. Skublics Borosjenőnél derekára tekerve mentette meg a zászlót, rajta az alakulatnak bátor, együttes helytállásáért a gyálai táborban, Vetter és Guyon tábornokok jelenlétében adományozott kitüntetéssel, a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályával. (A százados a kiegyezést követően az érdemrenddel együtt a Győr megyei Honvédegyletnek ajándékozta a zászlót, annak azonban a győri múzeumban a második világháború végén nyoma veszett.) Skublics István irathagyatékában fennmaradt a III. osztályú Érdemrendnek egy másik példánya, amit a százados valószínűleg személyes bátorságáért kapott, azt azonban nem tudjuk, hogy mikor, milyen érdemeiért adományozhatták neki.”
(A teljes tanulmány a Pannon Tükör 2022/2. számában jelenik meg.)
