Most megjelent lapszámunkban Kiss Ottó, Tomaji Attila, Purosz Leonidasz, Horváth Imre Olivér, Bátyi Zoltán, Sárközi Richárd, Csete Soma, Oberczián Géza, Toroczkay András, Vincze Bence, Pál Dániel Levente és Péterfy Gergely írásai. Utóbbi szerzőnk regényrészletével ajánljuk a lapot.
Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint, 11. fejezet, részlet
Kristófnak naponta egy órát kellett focizni, hétvégente délelőtt és délután is, aztán ehhez
jött a fafaragás és a különböző szerszámok használatának gyakorlása. Visszatért a régi átok,
amely pár évig békén hagyta – nem tudott úgy szerszámhoz érni, hogy ne vágta volna meg
magát. Áron azonban nem ismert kegyelmet. Ahányszor Kristóf megdöfte magát vésővel, a
körmét elreszelte ráspollyal, becsípte a hüvelyk- és mutatóujj közötti bőrt a harapófogó
fokával, a bűnös szerszámot újra kézbe kellett vennie, és újabb rovátkákat kellett faragnia a
pásztorbotba. Amikor lejárt a kötelező foci- és szerszámidő, akkor sem lehetett rögtön
szabad: rendet kellett tennie a szobájában, be kellett vetnie az ágyát, össze kellett hajtania a
ruháit. Áron fél óra múlva bement ellenőrizni, és mindig talált hiányosságot. Vagy ha nem
talált, csinált. Feltúrta a ruhákat, összegyűrte a lepedőt, kiborította a szőnyegre a fiókok
tartalmát.
– Most már elég szarul érzed magad?
Kristóf nem mert sem felnézni, sem válaszolni.
– Egy férfi rettegjen. Az teszi erőssé – váltott általános bölcsességekre Áron, talán,
hogy el ne árulja magát.
Kristóf pedig újra elpakolta a fiókot, újra vetette az ágyat, újrahajtogatta a
szekrényben a ruhákat.
Sokszor érkeztem bele abba a nyomasztó csendbe, amely megülte a házat egy-egy
ilyen nevelési aktus után. Miközben arra vágytam, hogy megpillantsam Olgát, vagy legalább
a lépteit meghalljam odaföntről, lassan a torkom köré fonódott a jeges szorítás. Az a fajta
csend volt ilyenkor a Waldstein-házban, amelyben kényszerből hallgatnak, nem
jókedvükben: zsibbasztó volt az első levegővételtől, mintha mérgek lebegnének a levegőben.
Áron megtiltotta Kristófnak, hogy kijöjjön a szobából, Péter nem mert lejönni a padlásról,
Olga pedig kábán hevert a szobájában – vagy már a könyvtárban volt. A takarítónő, akit Áron
szerzett, valami új vegyszerrel mosta végig a házat, amitől maró, érdes szag áradt a padlóból,
mint a kórházban.
Leültem a lépcsőre a gyermekeit felfaló Kronosz alá, és vártam, hogy leteljen Kristóf
büntetése. Egy idő után le kellett mondanom arról, hogy Olgát is megpillanthatom. Ritkán
volt úgy, hogy tényleg egy óra volt az az egy óra, Áron élvezettel dobott rá még egy negyed
órát vagy akár felet. Lehet, az is inspirálta, hogy ott várok a barátomra, és élvezetet okozott
neki, hogy egyszerre kettőnktől lophat időt, egyszerre kettőnkön demonstrálhatja a
hatalmát. Lent a lépcsőn ülve hallottam, ahogy megáll fönt Kristóf szobája előtt.
– Ha azt hiszed, most már kijöhetsz, nagyon tévedsz, kisöreg.
– Mikor mehetek ki?
– Majd megtudod.
Ezek voltak a legidegőrlőbb percek. Ráadásul csak lassan jöttem rá, hogy mi zajlik a
szemem előtt. Apámban néha felment a pumpa, évente egyszer-kétszer előfordult, hogy
ezért-azért nagy dérrel-dúrral szobafogságra vetett, de tudtam, hogy pillanatok alatt
elpárolog a haragja. Az udvariasság kedvéért ültem negyed órát a szobámban, aztán, mintha
mi sem történt volna, mentem a dolgomra apám szeme láttára. De ezt a módszeres,
élvezettel gyakorolt önkényt még soha nem tapasztaltam, és azt hittem, csak a regényekben
létezik. Ültem a lépcsőn, számoltam a perceket, forrt bennem a düh a zsarnokság és az
igazságtalanság ellen, de nem tehettem semmit. Tehettem volna azt, amit az ösztöneim
súgtak, otthagyhattam volna csapot-papot, de ahogy eldöntöttem, hogy jó, akkor én most
megyek, és rátettem a kezem a kilincsre, elfogott a lelkiismeret-furdalás Olga és Kristóf
miatt. Ha cselekvő szereplő nem lehetek a történetükben, legyek legalább tanú, gondoltam,
és vártam tovább a lépcsőn ülve, hogy Kristóf végre kiszabaduljon.
A hetvenes évek végén egyre ritkábban jártam a fürdőhelyre. Sorra épültek a
környéken a nyaralók, új emberek özönlötték el a Dunapartot, lakókocsik és sátrak foglalták
el a gyepet, szemét és bűz öntött el mindent. Egész nyáron zúgtak a motorcsónakok, a víz
zavaros volt és szivárványosan fénylett az olajfilmtől. A lakótelepek karéja egyre nagyobbra
nőtt az egykori falu körül, amit a peremen lakók újabban belvárosnak, a bent lakók ófalunak
neveztek. Felépült egy toronyház az ófaluban is, talán éppen azon a helyen, ahol annak
idején a német teherautó felrobbant. Olga új férje, Áron oldalán csak ritkán tűnt fel a parton,
Kristóf szinte sose lépte át a gát vonalát, egyedül Péter és apám ragaszkodott az alkonyi
sétákhoz, amelyhez az utóbbi években hozzászoktak. Felfedezték egymásban azt a fajta
ellentétet, amely üdévé teszi a beszélgetést, de még nem lehetetleníti el: lassan
szenvedélyükké vált, hogy egymás tükrében nézzenek rá saját életükre. Nyaranta és
hétvégéken feljártam a Waldstein-házba, amely egyre jobban és jobban a bűvkörébe
kerített. Olga ekkor már számot vethetett azzal, hogy nincs ereje harcba szállni a világ gigászi
erőivel, ezt a harcot mindenestül a komor és sötét férjre bízta, aki konokul és
kompromisszumok nélkül zúzta maga körül az univerzumot, abban a biztos tudatban, hogy a
Jó felkent és hivatott harcosa, kiválasztott, akinek a szellemvilág nem véletlenül sugdossa a
fülébe a titkait.
Olga naponta lesétált a szellemváros romjait rejtő domb mellett a sárga buszhoz,
ment három megállót az Újtelepig és a szürke kockaházak között felsétált a könyvtárba.
Feltűzte a kontyát, amely épp ekkoriban kezdett végképp kimenni a divatból, elfoglalta a
helyét az íróasztal mögött, és fogadta az olvasókat, akik sokszor már nyitás előtt ott várták az
ajtó előtt. Varázsa az épp csak kamaszodóktól az aggastyánokig minden férfira hatással volt,
és sokan kizárólag azért jártak a könyvtárba, hogy a közelében lehessenek. Voltak, akik
ajándékokkal kedveskedtek neki, virágot hoztak, bonbont, kézitükröt, fülbevalót, a legtöbben
azonban azt választották, aminek a legjobban örült: verset írtak hozzá. Az ajándékokat
elrejtette az íróasztala fiókjába és soha többet nem nézett rájuk. Lassacskán mindenki
megértette, hogy Olga meghódíthatatlan, de ez senki kedvét nem vette el attól, hogy
naponta legalább egy pillantást ne vessen rá; sokan csak megálltak a nagy üvegablak előtt
munkából hazatérve és megkocogtatták az ablakot.
A kétdecis töményes üveget eleinte a fiók mélyén tartotta törölközőbe tekerve, hogy
ne adjon hangot, amikor megmozdul, de ezt aztán túl veszélyesnek találta, és később a
lexikonos polcoknál rejtette el az üveget a vaskos kötetek mögött, amelyeket soha nem vett
le a polcról senki. Több rejtekhelye is volt, hogy ha elkezd gomolyogni felé a sötétség, még
időben odaérjen valamelyikhez, és gyorsan megigya az életmentő kortyot. Az alkohol
keskeny üveghidat épített a napok fortyogó pokla fölött, amelyen át lehetett kelni a
reggelből az éjszakába. De ha valamiért nem sikerült italhoz jutnia, és az üveghíd szétrepedt
a lába alatt, belezuhant a szorongás és a halálfélelem sötétjébe. Az extázis és a félelem
egyszerre volt ott a tekintetében, ez még vonzóbbá, még ellenállhatatlanabbá tette, amitől a
férfiak öntudatlanul is ott zsibongtak a közelében, hogy reménytelenül szerelmesek
lehessenek éveken, évtizedeken át.
Nekem fájdalmas volt nézni ezt a rajzást, főleg úgy, hogy én is csak egy voltam a
csodálói közül. Bár a régi ismeretségre és a fiához fűződő barátságra tekintettel mindig külön
figyelemmel és hangsúlyosabb kedvességgel fogadott, a tekintete rögtön siklott a
következőre, ahogy leadtam a rendelőcédulám a kis fadobozba, amelyet elém helyezett.
Igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy minél több hírt hozhassak a ház és közte. Mielőtt
Kristófhoz mentem volna, felbuszoztam a könyvtárba, hogy megkérdezzem, üzen-e valamit,
a Waldstein-házból pedig rohantam a könyvtárba, ha sikerült valamit kicsikarnom Péterből
vagy Kristófból, amit Olgának üzentek. A legjelentéktelenebb szavakat is úgy hoztam-vittem,
mintha kincsek lennének rám bízva, lábakat tapostam, testeket borítottam, hogy minél
hamarabb odaérjek.
Fontoskodásom Áron megvető undorral figyelte, és a rendíthetetlenül cinikus,
távolságtartó fölényességet, amellyel Kristóffal bánt, rám is kiterjesztette. Nem hagyott ki
alkalmat, hogy ne döfjön belém valami megalázó megjegyzést. Amikor Olgához rohantam,
mert Péter egy könyvet kért estére, ami nem volt meg az otthoni könyvtárban, és nagy
igyekezetemben elcsúsztam a lépcsőn, gúnyos mosollyal végignézte, ahogy feltápászkodom.
– Mire majd megtanulod kitörölni a segged, a lépcsőzés is menni fog.
Elindult, aztán visszafordult.
– Hány lova volt a hun harcosnak?
Megvontam a vállam, hogy nem tudom.
– Na, gondolhattam volna. A kommunista apád mért is tanítaná neked az ősök
hagyományait. A hun harcosnak négy lova volt. Egy, amin ült, a futó. Egy, a karasu, ami arra
kellet, ha kifárad a futó, vagy kilövik a lovas alól. A harmadik az aranyas, ez vitte a zsákmányt,
és a negyedik volt a legfontosabb. Ezt úgy hívták, hogy az aberturul. Sokan azt hiszik, hogy a
turul szóval van összefüggésben, pedig dehogy! Oh, a tudatlanok! Az aberturul azt jelenti: a
szellemló. A szellemló akkor kapott szerepet, ha a harcost megölték. Akkor a hadsegéd, a
kocsogu, ráültette az álcát, a lovas pontos mását, egy szalmabábot. Az aberturul pedig,
mintha a lovasnak semmi baja sem esett volna, újra az ellenség felé vágtatott. Ezzel a
hadicsellel nyerték meg a hunok a catalaunumi csatát. Ha pedig az aberturul elpusztult, hét
rabszolgát áldoztak fel mellé a sírba. A szellemló, amely legyőzi Európát!
Az egész olyan volt, mint egy paródia, de Áron halálos komolysággal és némi
elérzékenyült pátosszal mondta végig. Én zavartan bólogattam, mint aki megértette a
tanítást.
A megaláztatástól égve értem oda Olgához, és dühömben elfelejtettem, mi volt az a
könyv, amit Péter kért. Így bekövetkezett, amitől legjobban rettegtem: Olga egyszerűen
hazatelefonált, és megkérdezte az apját, mire van szüksége. Semmi sem buktathatta volna le
kellemetlenebbül, mennyire felesleges vagyok a küldönc szerepében.
Nekem ezzel a veszéllyel csak nyaranta és év közben néhány hétvégén kellett szembe
néznem, de Kristóf folyamatosan ebben élt, és a harag a mostohaapja iránt hónapról
hónapra nagyobb lett benne. Péter, ha csak tehette, magához vette a toronyszobába, és ha
Áron épp a fiún akarta kitölteni a világ állapotán érzett dühét, néha sikerült valamilyen
ürüggyel kimentenie. De a kötelező futballkínzások így sem maradtak el, és Kristóf
napirendjébe Áron egyre több kötelező elemet illesztett, amelyek fokról fokra vették el a
szabadságát. A leckéjét minden nap be kellett mutatnia, és Áron sosem titkolta az undorát,
hogy holmi lecke-ellenőrzéssel kell töltenie az időt. Úgy tette kötelezővé, hogy egyszersmind
jelezte, mennyire feleslegesnek és viszolyogtatónak tartja. Undorral piszkálta Kristóf füzeteit
és fintorogva pöckölte őket vissza a fiú elé az asztalon. A viselkedésében nemcsak a
mostohagyerek iránti megvetés tükröződött, hanem a falusi gyerek mohó öröme is amiatt,
hogy végre visszaadhatja a világnak azt a tartozást, amit gyerekkori megaláztatásaiban
felhalmozott: a rituálisan és kötelezően alázta meg a fiatalabbat az idősebb természet adta
előjogán. Hétvégente Kristófnak kötelező volt végignéznie Áronnal egy meccset – a fekete-
fehér képernyőn köpködő, hosszú hajú focisták rugdosták egymást. Ha Áron felfedezte
Kristófon az unalom jeleit, felírt neki egy feketepontot a hallban a falra felrajzszögezett
táblázatba. Fekete pont járt, ha koszos volt a cipő, ha nem volt kihegyezve a ceruza, ha nem
volt elgereblyézve az udvar. Ehhez idővel felzárkózott a nem teljesített, vagy nem kellő
lelkesedéssel teljesített zongoralecke miatt kiosztott feketepont. Öt feketepont fél nap
szobafogságot jelentett vasárnapra, és Kristóf bárhogyan is igyekezett, hogy az egyetlen
napot, amelyen szabad lehet, megtartsa magának, a feketepontok kíméletlenül egyre csak
gyűltek és gyűltek. Így azokban az órákban, amikor Áron nem volt a közelben, féktelen
szabadságvágy tört ki rajta. A világ hirtelen széppé és élvezhetővé vált, a nagyapjával
szabadon jártak-keltek a házban. Ilyenkor érezték meg igazán, Áron atmoszférája milyen
súlyos nyomás alatt tartja őket: hirtelen a lélegzet is szabadabbá vált és a színek is üdébbek
lettek, ahogy kitette a lábát.
Egyik ilyen alkalommal, amikor Áron két napra elutazott, hogy szülőfalujában
intézzen valamit, Kristófot annyira elfogta a boldogság felelőtlensége, hogy a bőr futball-
labdát, amelyet Áron oly nagy becsben tartott, egy konyhakéssel kiszúrta; aztán amikor látta,
hogy omlik jelentéktelen, petyhüdt bőrdarabbá a gyűlölt tárgy, tovább folytatta a döfködést,
egészen addig, ameddig apró cafatokra nem nyiszálta. Tavaszi délután volt, a langyos levegőt
átjárta az éledező föld és a rügyek illata. Kristóf boldogan állt a legyilkolt labda fölött, és csak
ekkor vette észre, hogy az anyja a nyitott ablakban áll az emeleten, és meredten nézi az
áldozati rítust. Kristóf úgy érezte, egyek az anyjával a pillanat tanulságában, és rámosolygott.
Olga nem mosolygott vissza; a tekintete üvegessé vált.
– Meg foglak mondani apádnak.
Kristóf úgy érezte, jégcsap hatol keresztül a testén, keresztül a gyomrán, fel az agyáig.
A titkos remény, hogy az anyjával közösek a szenvedésben és az ösztönös hit, hogy az anyja
mindenáron meg fogja védeni az ellenséggel szemben, szétrepedt és szétszakadt odabenn.
Később mindig úgy emlékezett erre a pillanatra, hogy ekkor hagyta ott örökre minden morál
és erkölcsi megfontolás.
Amikor Áron visszatért, egész nap rettegve hallgatózott, az anyja vajon milyen
pillanatot választ, hogy elárulja őt a férfinak. A szobájuk elé osont, az ablakuk alá
settenkedett, próbálta Áron tekintetéből kilesni, vajon tudja-e már. Aztán megkerülte a
házat és megnézte a cédrus mögött a helyet, ahová a legyilkolt labdát elásta. Rájött, hogy ott
Áron túl könnyen felfedezheti, kiásta és kirohant vele az utcára és elrejtette egy kukában.
Aztán hazaérve fürkészte a férfi arcát. Képtelen volt eldönteni, hogy az a gyűlölet és
megvetés, amivel a férfi ránéz, nagyobb-e, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Aznap Áron fáradt
volt, így elmaradt a kötelező futball, másnap reggel iskolaidő volt, amikor elkövetkezett a
kötelező délutáni időpont, Kristóf eldöntötte, hogy akármi lesz, férfiként néz szembe a
sorssal. Az ablakpárkányra, a virágláda mögé tette a konyhakést, amivel a labdát megölte, és
alaposan végiggondolta, hogy ha Áron meg akarja büntetni, hogy kapja onnan elő és hogyan
döfi bele a férfiba.
Áron bement a fészerbe a labdáért, Kristóf pedig elhelyezkedett az ablakpárkány
alatt, készen arra, hogy kellő időben majd hozzáférjen a késhez. A fészerből csörömpölés és
átkozódás hallatszott, aztán Áron dühtöl vörösen, a hajából pókhálókat seperve lépett elő.
– Azok a kurva cigányok! Tudtam, hogy bejárnak!
Miközben a következő hetekben a délutánt foci helyett azzal töltötték, hogy Áronnal
két soros szögesdróttal magasították meg a kerítést és lecserélték a kertkapun a zárat,
Kristóf kínzó megbánást és szorongást érzett, amiért azt hitte, hogy az anyja elárulhatja őt.
Virágot hordott neki a rétről és kereste az alkalmat, hogy minél többet lehessen mellette, ha
Áron épp nem lökte el onnan. Kristófban ez a lelkiismeret-furdalás érlelte meg az
elhatározást, hogy megkéri az anyját: hagyja ott Áront. Hónapokig gyűjtötte a bátorságát,
hogy odaálljon az anyja elé, és mielőtt végül elszánta volna magát a döntő lépésre,
megkérdezte Pétert, hogy mit és hogyan tegyen.
Péter nem mert nyíltan cselekedni Áron terrorja ellen, de a fintorai, a sóhajai, a
zsémbelése, valahányszor felharsant a házban Áron parancsszava, egyértelművé tették
Kristóf számára, hogy a nagyapja kinek a pártját fogja. Így aztán nem vállalt túl nagy
kockázatot, amikor megkérdezte az öregembert, vajon oda merjen-e állni az anyja elé egy
ilyen kéréssel. Péter elrévedve nézett ki az ablakon.
– Udvariatlanság, ezért más helyzetben ellenezném. De belátom, hogy te tehetsz
mást, meg kell próbálnod. Mindenképpen meg kell tenned. Ha másért nem, magad miatt.
