Rainer Maria Rilke az Imaórák könyvének vizsgálata
Erich Fromm tekintélyelvű magatartás-fogalma tükrében
T.T.-nek
Rainer Maria Rilke 1905-ben jelentette meg Das Stunden-Buch címmel első jelentős verseskötetét, amelynek talán legpontosabb magyar elnevezése az Imaórák könyve. A kötettel kapcsolatban alapvetően két interpretációs vonal figyelhető meg: az egyik istenkereső, a másik szerepjátszó és -váltó műként határozza meg. Lefordítva ezt a pszichológia nyelvére, míg az előbbinél egy külső tárgyon, az utóbbinál magán az alanyon van a hangsúly. Az irodalmi elemzések közül azok kerültek a könyv lényegi tartalmához igazán közel, amelyek nem egyik vagy másik megközelítést részesítik előnyben, hanem a kettő közötti összefüggést keresik. Ebben lehet további segítségünkre, ha bevonunk a vizsgálódásba pszichológiai szempontokat is. Az Erich Fromm által a Menekülés a szabadság elől című könyvében leírt tekintélyelvű magatartás[1] több aspektusból is megvilágítja a lírai én belső folyamatait, és ezzel újabb kapaszkodókat adhat a mű egészének megértéséhez.
Az autoriter viselkedésformák eredőjeként Fromm az elsődleges kötelék nem megfelelő (ki)alakulását határozza meg. Az anyával való kapcsolat feladata lenne egyfelől biztonságot adni a gyerek számára a külső veszélyekkel szemben, másfelől pedig teret nyújtani személyiségének spontán és szabad fejlődéséhez. Ha közelebbről nézzük e két tényezőt, észrevehetjük, hogy valójában egymást feltételezik: nincs olyan szabad fejlődés, amely biztonságos környezet nélkül megvalósulhatna, de önmagában ennek megléte nem elegendő a személyiség optimális alakulásához. Amennyiben közülük bármelyik komolyan sérül, megrendül az egyén saját erejébe, integritásába vetett hite, és másodlagos kötelék, szerelmi kapcsolat hiányában felnőttként is képtelenné válik életének kézben tartására. Rilke esetében nem igazán beszélhetünk sem egyikről, sem másikról. Biztonságot adó szülői ház egyértelműen nem volt, hiszen érzékeny, művészi jellemét figyelmen kívül hagyva öt éven keresztül kadétiskolába járatták, ahol a rá nehezedő fizikai és lelki terheket mélyen megsínylette. De spontán, szabad fejlődése is bizonyosan elementáris károkat szenvedett, amikor anyja párnaposan elhunyt nővérét próbálta helyettesíteni a hosszú hajú, lányruhába öltöztetett, babával játszó kisgyerek Rilkével.
A másodlagos kötelék szerepe a magát ezután „kisebbrendűnek, gyengének, jelentéktelennek”[2] érző személy számára, hogy a másik által, hozzá viszonyulva képes ismét erőhöz jutni. Mint Fromm szövegéből kiderül, a mazochista és a szadista késztetések hátterében ugyanaz a szorongás áll, csupán megjelenési formájuk, a szorongásra adott válasz különbözik egymástól. Ennek bizonyítékául szolgál, hogy mindkét karaktertípus meg tud jelenni egyazon személynél, noha külsődleges jegyeik szerint egymás szöges ellentéteinek gondolnánk őket.[3] Míg a mazochista azért törekszik szimbiózisra, hogy a másik ereje által ő is biztonságban érezhesse magát, a szadista abból nyeri erejét, hogy hatalmat gyakorol a másik felett.
Ha a frommi fogalmakat segítségül hívjuk az Imaórák könyvének elemzéséhez, beleütközünk abba a problémába, hogy az irodalomtudomány elveit követve nem azonosíthatnánk Rilkét a versben beszélő hanggal, hiszen bár a költészet alapvetően alanyi műfaj, nem feltétlenül fedi a kettő egymást. Másfelől viszont különösen nehéz ezt akkor nem megtenni, amikor olyan karaktert vizsgálunk, mely nagy valószínűséggel megfeleltethető a szerzőével. Ami mégis felhatalmazást adhat rá, azok Rilke ama kijelentései, melyekből kitűnik, hogy a versek elementárisan, majdhogynem transzállapotban törtek elő énje legmélyéről.
Rilke kötete, mint korábban már említettük, istenkereső mű, ami a tekintélyelvű magatartás felől közelítve azt jelenti, hogy másodlagos kötelékként az Úr jelenik meg benne. Frommra visszautalva: „Ez a hatalom lehet személy vagy szervezet, Isten vagy nemzet, lelkiismeret vagy akár pszichés kényszer.”[4] A versekben túlnyomórészt mazochista késztetésekre ismerhetünk – a lírai én kicsi, múlandó és körülhatárolt, amely tulajdonságokkal szemben Isten nagysága, időtlensége és tágassága áll. Hogy szert tegyen a másik képességeire, megpróbál vele szimbiózisba kerülni, aminek további felületévé olyan jelenségek, mint a művészet, a természet és a szerelem válnak. E fogalmak Rilke értékrendjének kulcspontjait jelölik, minthogy szerinte túlmutatnak az emberi lét idő- és térbeli behatároltságán.
A Imaórák könyve keletkezéstörténetéhez szorosan hozzátartozik, hogy időben egybeesett a költő legnagyobb szerelemélményével, mely a nála tizennégy évvel idősebb Lou Andreas-Saloméhoz fűződött. A könyv ajánlása is neki szól. A korkülönbséget ez esetben azért fontos megjegyeznünk, mert tovább erősíti a feltételezést, hogy a nem túl harmonikus anyai kapcsolatot volt részben hivatott helyettesíteni ez a másodlagos kötelék. A hipotézis alátámasztható egyéb életrajzi adatokkal is, például Rilke keresztnevének Renéről Rainerre való változtatása szintén Lou javaslatára történt, aki így végül konkrétan magára rántotta a szülők definiáló, névadó szerepét. De a szimbiózisra törekvés tekintetében az is nagyon árulkodó jel, hogy a költő kézírása szinte egyik napról a másikra radikálisan megváltozott, méghozzá a Lou-éhoz hasonlatossá válva. Ami mégis leginkább képszerűvé teheti számunkra a kötődés természetét, az a kötetben szereplő egyik vers, mely hangvételében, retorikájában egyáltalán nem különbözik a többi, Istenhez címzett imától, viszont a megjelenített testi szenvedés egészen kirívó benne:
Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szivemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.[5]
„Kiváltképp a mazochista megnyilvánulásokat tartják gyakorta a szeretet kifejeződésének. […] Úgy tetszik, nincs ragyogóbb bizonyítéka a »szeretetnek«, mint az önfeláldozás […]. Ezekben az esetekben a »szeretet« valójában csak mazochista vágyódás, s abból a szükségletből fakad, hogy szimbiózisba léphessünk egy másik személlyel.”[6] – foglalja össze Fromm.
A költő kisebbrendű érzéseiről nemcsak önmaga megalázása vagy a rá vonatkozó, lenéző jelzők árulkodnak, hanem saját szövegeihez való attitűdje is. Noha a századfordulón egyáltalán nem volt ritka a poeta vates, a látnoki költő motívuma, érdemes ennek a jelenségnek is megvizsgálni lélektani hátterét. Rilke több helyen is rögzítette az Imaórák könyvével kapcsolatban, hogy mintha diktálták volna számára. Az egyik versben ekképp fogalmaz: „És Isten megparancsolja, hogy írjak”[7]. A magát gyengének, jelentéktelennek érző személy ezzel egyfelől megszabadul az önálló döntés, a kimondás terhétől, hiszen ő csak egy nagyobb hatalom utasításait hajtja végre. Másfelől viszont saját érdemeit is átruházza a másikra, aminek következtében azzal sem kell megbirkóznia, hogy feloldja személyének vélt kicsinysége és a megalkotott mű áhított nagysága közötti feszültséget. Így nemcsak a szabadság okozta szorongásoktól válik meg, de énjének azt a részét is láthatatlanná teszi maga előtt, amely az önálló élet ígéretét hordozza. Fromm a mazochista önredukáló késztetéseiről E/1 személyben beszél, a folyamatot ezáltal még inkább belülről világítva meg: „Addig, amíg függetlenségre és határozottságra törő vágyam még harcot vív egyéni jelentéktelenségem és gyengeségem tudatával, gyötrő konfliktusokat élek át. Ha viszont sikerült semmivé redukálnom saját individuális énemet […], akkor sikerült megmenekülnöm ettől a konfliktustól.”[8] Az egyén előtt végül is két út bontakozik ki: vagy fenntartja a képzetet, hogy ő gyenge, önállóságra képtelen, és ezzel elengedi a függetlenség iránti vágyát, vagy individuumát kell oly mértékben megerősítenie, hogy fel tudja vállalni a szabad döntésekkel járó felelősséget.
Ennek valószínűleg egyik első lépése, hogy kipróbálja a másik, övével ellentétes pozíciót. Könnyen lekövethető az az állapot, amikor a kiszolgáltatott lelkében annyi düh gyülemlik fel saját tehetetlensége miatt, hogy végül sikerül szembefordulnia a fölötte hatalmat gyakorló személlyel. Ám önnön erejének megélését mindenképp tudatos munkába kell átfordítania ahhoz, hogy karakterjegyeit tekintve valódi fejlődést érhessen el. Az Imaórák könyvét vizsgálva jól kirajzolódnak azok a billenőszerkezetek, melyek a lírai ént az egyik helyzetből a másikba rántják át, minthogy Istennel szemben különösen látványos az irányító pozícióért való küzdelem. A kiszolgáltatottságból úgy próbál az Úr fölé kerekedni, ahogy eljár ő is vele szemben. A hatalmi viszonyok megcserélésével kísérletet tesz a felsőbb erők magába olvasztására, míg a másikat az istenkereső szerepébe kényszeríti bele. „A szadizmus minden megfigyelhető formája egyetlen késztetésre vezethető vissza, nevezetesen arra, hogy tökéletesen uralmunk alá hajtsunk egy másik személyt, azt aki akaratunk áldozatává válik, bábbá változtatjuk, hogy istent lásson bennünk […].”[9]
E folyamat talán legélesebben a következő versben rajzolódik ki:
Mit teszel, Isten, ha nem élek?
Korsód vagyok (ha majd cserép lett?)
Kortyod vagyok (ha fogyni érzed?)
Munkád vagyok és öltözéked,
értelmed vélem elhagyott.
Nincs házad nélkülem, hogy ott
jó szók köszöntsenek, szelídek.
Fáradt lábadról elveszíted
bársonysarud, ki én vagyok.
Nem hordhatsz nagykabátodul.
Nézésed, melytől áthatódom
meleg orcámmal párna-módon,
majd jön, keresgél völgyön-ormon –
és naplementekor halódón
idegen kő ölébe hull.
Mit teszel, Istenem? Aggódom.[10]
A szöveg felépítésében a legfontosabb szerepet a hiány motívuma játssza, mely úgy jön létre, hogy a fölérendelt pozícióban lévő alak magát a másiktól épp megvonni készül. Rejtett fenyegetésével ráirányítja figyelmünket, hogy aki alárendelődik, csupán kiszolgáltatottsága által nyeri el értelmét, válik a szadista számára szerethetővé. Valójában viszont mindkettő annak viszonylatában éli meg önmagát, hogy a másik számára nélkülözhetetlen. „A szadistának éppannyira szüksége van tárgyára, mint a mazochistának az övére.”[11] – mondja Fromm. Isten és ember egymásra utaltsága ez, melynek részvevői egyidejűleg teremtik meg a másikat, kölcsönös függésben egymástól. Innen beszél a lírai én, Isten rászorultságán aggódva. A szerepcsere azáltal válik teljessé, hogy az Úrhoz emberi szükségleteket kapcsol, melyek csak általa nyerhetnek beteljesülést. Az aggódás, mely Istenre irányul, valójában nem az ő kiszolgáltatottságát, hanem a kiszolgáltatottságot feloldani képes személyt helyezi a középpontba: „Nyilvánvaló okokból a szadista késztetések kevésbé tudatosulnak, és a szóban forgó személy inkább igyekszik racionalizálni őket, mint a társadalmilag kevésbé káros mazochista késztetéseket. A szadista hajlam gyakran a mások iránti túlzott jóindulat és aggódás köntösében jelentkezik.”[12]
Akire e látszólag pozitív cselekedet irányul, könnyen összezavarodhat azáltal, hogy nem veszi észre látszólagosságát. A kapcsolatokban megjelenő komplex együtthatók között kétszeresen igaz, hogy a mazochista kiszolgáltatottsága ellentétes arányban áll a tisztánlátás lehetőségével. Olyan valakinek, aki soha korábban nem élhette meg szuverenitását, nemhogy nehéz, de szinte lehetetlen ráébrednie, hogy nem létezik olyan biztonság, amelyik ne feltételezné az egyén szuverenitáshoz való jogát. „A szeretet egyenlőséget és szabadságot feltételez”[13] – összegzi Fromm, de egy ilyen kölcsönösségen alapuló kötelék éppen azért kivitelezhetetlen a szadomazochista kapcsolatban élők számára, mert nem rendelkeznek megfelelő tapasztalattal hozzá.
A transzformálás lehetősége kiutat jelenthet az efféle beszorítottságból, hiszen amellett, hogy a megélés új tereit nyitja, az alkotás során végre valódi erejével találkozik az egyén, felfedezheti az integritás élményét. Rilkénél az Istennel való párbeszéd önmaga megértéséhez vezetett át – a nekiszegezett kérdések mentén jutott el saját válaszaihoz. Míg a versben beszélő megrajzolta azt a felettes erőt, melyben hinni tud, a szükségletein keresztül megértette önnön személyiségét is. Az ő tulajdonságaiból tanult meg következtetni magára. Érési folyamatát az Imaórák könyve megjelenése után tizennyolc évvel egy levélben foglalta össze: „A felfogható elillan, átváltozik, a birtoklás helyett megtanulunk vonatkoztatni […]. Istenről, a Többé-nem-mondhatóról lehántjuk a tulajdonságokat […].”[14]
[1] Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Napvilág Kiadó 2002, 103-128. o.
[2] Fromm, 104. o.
[3] vö. Fromm, 105. o.
[4] Fromm, 113. o.
[5] Rainer Maria Rilke: Oltsd ki szemem… In: Rainer Maria Rilke versei. Európa Könyvkiadó 1983, 30. o. Nemes Nagy Ágnes fordítása
[6] Fromm, 116. o.
[7] Rilke: Und Gott befiehlt mir, daß ich schriebe.
[8] Fromm, 111. o.
[9] Fromm, 114. o.
[10] Rilke: Mit teszel, Isten… In: Rainer Maria Rilke versei. Európa Könyvkiadó 1983, 25. o. Nemes Nagy Ágnes fordítása
[11] Fromm, 114. o.
[12] Fromm, 105. o.
[13] Fromm, 116k. o.
[14] Ilse Jahr részére. Idézve in: Selbstaussagen. In: Rilke: Werke. Kommentierte Ausgabe in vier Bänden. Szerk.: Manfred Engel, Ulrich Fülleborn, Horst Nalewski, August Stahl. Insel Verlag 1996. 1. kötet, 730. o.
